A Különlegességre Éhezők Viadala – egyben

 

Ez az írás olyan hosszú lett, hogy inkább fogyasztható méretű blokkokra bontva közöljük, mert azt gyanítjuk, hogy egyben úgysem olvasnád el. Összesen 7 részre szedtük, így lett belőle egy egész héten átívelő cikksorozat. (Ez sokkal jobban hangzik, mint az, hogy baromi hosszú.) Javarészt arról szól, hogy mi tesz sikeressé egy fiataloknak szánt (Young Adult/YA) könyvet vagy filmet, és bár tényleg megpróbál összeszedni néhány fontos összetevőt, tökéletes megfejtést ne várj. A téma sokkal inkább csak ürügyül szolgál, hogy beszélgessünk olyan dolgokról, mint felnőtté válás, különlegesség, műfaji jellemzők, történetmesélés, eredetiség, vagy akár (urambocsá, neadjisten, hogyispersze, mitisképzelekmagamról) érzések. Ha gondolod, csatlakozz a beszélgetéshez!

 

– Ti mind egyéniségek vagytok!

(- Én nem!)

 

Azt nem tudom, mióta létezik a YA, vagyis Young Aduld (fiatal felnőtt) kategória (vagy zsáner?) a szórakoztatóiparban, az okosok valamikorra az 1920-as évekre teszik, hogy egyáltalán felmerült, hogy a fiatalság egy külön csoport, külön rétegként is kezelhető. Viszont korábbról nem rémlik, hogy ennyire felkapták volna ezt a vonalat, mostanában viszont másról sem hallani. Szóval ez vagy új fejlemény, vagy csak nem figyeltem nagyon oda eddig, nem tudom. Azt a már-nem-gyerek, még-nem-felnőtt korcsoportot jelöli – némi laza átfedéssel a még-azért-gyerek és már-fel-kellett-volna-nőnie korosztállyal -, amit oly könnyen és hatásosan meg lehet célozni könyvekkel, mozifilmekkel, sorozatokkal, és a hozzájuk árukapcsolt termékekkel. Ez egy erősen piacérzékeny, erősen fogyasztó réteg. Érdemes rájuk építeni.

Egyébként jövőt is, nem csak piacot.

smartphone-teens
A jövőnk zálogai – ahogy azt egy stock fotós elképzeli (Forrás: shakethetech.com)

Eltalálni az igényeiket viszont nem olyan egyszerű. Igencsak különleges érzék – és, felteszem, szerencse – kell hozzá, hogy a nagy stúdiók ráérezzenek, mi lesz a következő nagy befutó. Mert nyilván megy a találgatás, a piackutatás, de még a kristálygömb is előkerül szerintem (dollármilliókról van szó, nem hinném, hogy szívbajoskodnak, minden eszközt bevetnek). Sőt, a befolyásolás is, ne legyen kétséged felőle. De azért ez mégiscsak egy elég széles réteg, ami ráadásul folyamatosan mozog, fejlődik, változik, kapcsolatban van a világ többi részével. És mint minden hatalmas rendszernek, ennek is jobbára kiszámíthatatlan a viselkedése.

Arról nem is beszélve, hogy nem csak a piacra érzékeny, hanem minden másra is. Ha épp a felnőttkor küszöbén vagy, pontosan tudod, miről beszélek. Ha már kicsit idősebb vagy, még emlékezhetsz, hiába próbálod elfelejteni. Ha pedig sokkal idősebb vagy, most jó eséllyel úgy csinálsz, mintha nem emlékeznél – de majd eszedbe juttatják a gyerekeid, vagy valaki más gyerekei, akik szembejönnek az utcán. Ők azok, akiknek a lehető legritkább esetben tetszik a rendszer (akármilyen rendszer – de azért leginkább a szüleik rendszere), akik keresik a helyüket a világban, és nem hiszik el, hogy már megtalálták (te már elhiszed? akkor megöregedtél), akik kipróbálnak mindenfélét, igyekeznek elveszni bármiben, akármiben, de tényleg, legyen az punkzene, cybertér, Erasmus, Ibiza, sport, drog, hipszterség, beállni egy terrorszervezetbe katonának vagy önkénteskedni egy kutyamenhelyen.

Rebellious-Teen
(Forrás: pinterest)

Szóval ez egy nagyon érzékeny időszak. Ráadásul nagyon könnyű elfelejteni abból a magasságból, ahol a nagy döntések születnek, hogy ez nem egy massza, hanem egyéniségekből áll. Legalábbis egyelőre. Mindent megtesz majd a társadalom, hogy rövid úton masszát csináljon belőlük, de itt még pont a határon mozognak. Sőt, talán ebben a korban érzik meg igazán, hogy elveszíthetik ezt, hogy különbözőnek lenni se nem baj, se nem jó, hanem egyszerűen természetes. A suli, később a munkahely uniformizál, a szülők meg jót akarnak neked, nem akarják, hogy sérülj – tehát bátorítanak, hogy uniformizálódj. Fontosabb lesz, hogy a többiek szerint melyik a menő zene, mint az, hogy mi tetszik igazából – aztán vagy te is sztárolod az aktuális kedvencet, vagy direkt nem, de ettől még ugyanaz határoz meg, csak az előjel ellenkező. Az a srác, akiről gondolod, hogy vagy, hirtelen veszélybe kerül. A gyerekkori felszabadultság egyre inkább gyerekességnek tűnik, és az ismeretlen felnőttvilág árnyéka már rávetül a mindennapokra meglehetősen baljóslatúan, annak minden felelősségével és egyéb furcsaságaival együtt. Amikről van ugyan némi fogalmad, hisz folyamatosan látod azt a saját nézőpontodból, mégse ismered első kézből, hisz nem vagy benne, így aztán félsz tőle, szorongsz, és megpróbálod előre kitalálni, hogy hogy lesz majd. Vagy igyekszel nem tudomást venni róla, az is egy megoldás. Illetve az se megoldás.

Igazából nem is nagyon van megoldás.

Nem ez az első igazán nagy törés az életünkben. Ha csak a születést vesszük, már az elég meredek dolog, de aztán ott van még egy pár, például a pubertás, csak hogy egy időben nem túl távoli példát említsek (ami gyakran átfedéssel jelenik meg ezzel, csak hogy ne legyen annyira egyszerű), amikor egyszer csak úgy meglepnek minket a hormonok, hogy azt se tudjuk, mit csináljunk velük (bár azért előbb-utóbb lesznek erre nézve ötleteink). És így tovább. De ez, a gyerekkor és felnőttkor határa, ez egy olyan szakasz, amikor borzasztó érzékennyé válunk, amikor nagyon megváltoznak körülöttünk a dolgok, és épp ezért minden kapaszkodó jól jön.

Plusz még az is fontos tényező, már a szórakoztatóipar szempontjából, hogy ekkora már jól képzett, anyagi javak felett rendelkező, bátor piaci fogyasztók vagyunk. Van vásárlóerőnk, vagy mi. Hurrá. (És ez nem a mi szupererőnk, hanem a piacé, csak nálunk tartja, mert úgy éri meg neki jobban.)

harry-potter-premiere-crowd
Harry Potter fanok kempelnek a Trafalgar Square-en az utolsó rész bemutatója előtt (Forrás: now-here-this)

De pont a réteg érzékenysége az, amiért nem csak célozni érdemes őket, meg bombázni, meg keresni rajtuk – hanem figyelni is rájuk. Mert abból, ahogy például a könyvekre vagy filmekre reagálnak, hogy mi pattan le róluk, mit szeretnek, kiolvasható az is, hogy mi az, ami hiányzik nekik, mit utálnak, mit szeretnének, és hogy szerintük mi a baj a világgal, úgy általában.

Na és ez az, ami engem igazán érdekel. Hogy mitől lesz az egyik történetből siker, mi az, ami megfogja a közönséget, mitől függ, hogy éppen melyik stílus, világkép, tematika kerül a fiatalok falaira poszter formájában, illetve újabban háttérképnek az okostelefonjaikra. Ezt egyfajta értékmérőnek is lehet akár tekinteni. Lemérni a lázát a világnak.

 

A csillogó vámpír esete a pónival

 

Amikor én voltam kölyök, a BMX banditák voltak a menők, mindenki BMX-et akart.  A szüleink többnyire a Camping márkát preferálták inkább, de aki valami csoda folytán mégis BMX-hez jutott, az igazi nagy király volt.

BMX-Bandits-2
(Forrás: lucky-dux.com)

(Közepesen fontos érdekesség: a filmben szerepelt az akkor 16 éves Nicole Kidman is, ő az ott jobbra a képen. Bár mi még akkor nem tudtuk, hogy ő kicsoda. Szerintem ő se.)

Aztán jöttek a Bruce Lee filmek. Meg az Amerikai ninja. És a Karatekölyök. Érdekes, hogy a verekedős filmek mennyire mentek annak idején. Biztos ez is sokat elárul a generációmról.

Vagy a Vissza a jövőbe.

A Star Wars-t direkt nem említem, az egészen más dimenzió. (Ó, a francba, megemlítettem. Na mindegy.)

Később is volt mindenféle, tévésorozatoktól (Beverly Hills 90210, Szívtipró gimi) a Harry Potter szériáig bezárólag. Időnként új stílusokat hoztak létre a filmesek a fiataloknak, például a horror hígításával a tinihorrort (SikolyTudom, mit tettél tavaly nyáron és társaik), máskor létező zsánereket vettek elő, értelmeztek újra, vagy heréltek ki, mint mondjuk a fantasyt (Csillagpor, Narnia), képregény-adaptációkat (Pókembertől A galaxis őrzőiig), vagy épp a vámpíros történeteket.

Legutóbb a Twilight és annak különböző folytatásai borzolták a szülők és az idősebb generáció idegrendszerét, miközben fiatalok őrültek meg a csillogó bőrű vámpírokért és a lányért, aki mintha a Terminátortól leste volna el a tökéletes arcjáték mesterfogásait.

25_essential_expressions_meme_kristen_stewart_by_misshermionee-d4yqos8
(Forrás: MissHermionee @deviantart)

A vámpíros témához sokan sokféleképpen nyúltak hozzá a filmtörténetben. Lugosi Béla Drakulájától például eléggé távol állt Wesley Snipes Pengéje, az Interjú a vámpírral megközelítése pedig megint csak teljesen más. És hadd tegyem ide a kedvencemet: a stockholmi külvárosi környezetbe, valamint 1982-be helyezett, mindenféle fölösleges felhajtástól mentes, mégis baromi hatásos Engedj be címűt, gyerekekkel a főszerepben. (Az eredetit láttam csak, a remake-et nem, lehet, hogy az is jó.)

Ezekhez képest az Alkonyat nem túl sok újat nyújt. Épp csak a fiatalkor problémáit helyezi a középpontba. Családi és iskolai problémákat, a viszályt és a barátságot, na és persze a szerelmet, annak minden szépségével és fájdalmával együtt. Olcsó trükk, de tuti befutó. A fiatalok kajálták is.

Érdekes, bár egyáltalán nem meglepő, hogy majdnem minden ilyen divathullámhoz több film, vagy akár sorozat is tartozik. Már karatekölyökből volt legalább három (ha az újat nem számoljuk), amerikai ninjából minimum öt. Harry Potternél még azt a trükköt is eljátszották, hogy a hetedik részt kettészedték, így lett nyolc. Az Alkonyatot egyenesen Twilight sagaként emlegetik, amit én azért barokkos túlzásnak érzek.

Szóval, igen, ha valamit felkap a közönség, ha valamiből divat lesz, azt a piac addig préseli, amíg csak van benne zsé. Elsősorban könyvekkel, filmekkel és folytatásokkal (az utóbbi időben ugyanis szinte kizárólag könyvadaptációkból csinálnak divatot), de persze ugyanannyira fontos, ha nem fontosabb a háttérpiac is, a franchise. Hogy már a névért fizetned kell.

A legkedvencebb példám erre a Twilight Sparkle hercegnő (bazz…) póni (nee…) csillogó szárnyakkal (elégmár…), aki a termékleírás szerint (muszáj ezt…?) egy kis lila (lila…) pónilány (mégegyszerleírodhogypóni nemtommicsinálok…), aki (aki!) nagyon barátságos és kedves a többiekkel (az, bazz…), a hátára nagy csillogó szárnyakat tudsz feltenni (szárnyakat…), amik mozognak is (mozognak! anyám boroztass…). A póni mérete: 12 cm. (Kell!)

rainbow_power
Rainbow Power! (Ughfmfkhp…!)

Valószínűleg nem én vagyok a célközönség.

De nyilván arra épül a piac, amit a fiatalság felkap, amiből – valamiért – divat lesz.

És ez nem arról szól, hogy melyik főszereplő az erősebb. Mert bármikor jöhet egy énekesmadár, és néhány hangból álló füttyszavának erejével simán lesöpörheti a trónról az előző nagy kedvencet.

A fecsegőposzáta lenyomja a vérfarkast

 

Hogy a Twilight saga sikerét mi okozta, arra – mélyebb ismeretek hiányában – csak tippelni tudnék (igazság szerint nem nagyon követtem a fejleményeket). Gondolom, a mindenkori fiatalkori problémák megjelenése, az már alapnak elég jó. Ha csak ennyit tud egy film, abból még lehet akár jó film is (lásd: Juno), de divatirányzathoz kevés. Az újjáélesztett vámpír- és vérfarkasromantika, és a jóképűnek mondott, izmos felsőtestű srácok a lányok kedvéért (és a csinosnak mondott lányok az esetleges fiúnézők kedvéért) együtt már elég különleges körítés volt hozzá. Túl sok újdonságot nem tartalmazott a recept, meglévő, régi, jól bevált alapanyagból válogatott és kevert valami újszerűség látszatát keltőt.

Mindent összevetve elég szép pályát futott be. Hamar felemelkedett, fent volt egy darabig (ebben a mémgyártásnak és a közutálatnak ugyanolyan fontos szerepe volt, mint a rajongásnak és magának a történetnek), aztán szép lassan lecsengett.

Így megy ez.

Voltak bőven jelentkezők a divathullámvasút meglovagolására, köztük vámpíros történetek (Byzantium, Vámpírkadémia (oké, tudtuk, hogy valami ilyesminek jönnie kell, na de akkor is… most komolyan… miért?)), valamint a Twilight sorozat írónőjének új könyveit is megpróbálták adaptálni (A burok), mérsékelt sikerrel. Megpróbáltak lecsapni az általános és egyre terjedő zombiőrületre is (Eleven testek), de az ultimate nyertes végül a Hunger Games / Éhezők viadala lett.

(Ha a sorozatokat nem számítjuk. És most ne számítsuk, csak megbonyolítaná a helyzetet.)

http://movieposters.ie/2012/the-hunger-games/
(Forrás: movieposters.ie)

Szóval éppen ez az aktuális trend, jelenleg is tart, és a fő-filmsorozat mellett rengeteg jó-rossz utánzatot termel. Nem csoda, mindenki ki akarja venni a részét a jóból.

Most épp ott tartunk, hogy az Éhezők viadala trilógiából két részt már bemutattak, a harmadik részt – immár mondhatni, a hagyományoknak megfelelően, arccal a kassza felé – két részre osztották, hogy tovább tartson a pénzeső, és nemsokára jön a két utolsó részből az első. Ez itt a trailere:

(A trailer legmegosztóbb momentuma nyilván az, ahogy Katniss lenyilazza a repülőket – én nem tudom, miért verte ki ez a biztosítékot sokaknál, a Rambo ezt a harcmodort már sok-sok évvel korábban bevezette a filmvászonra…)

Ugyancsak könyvadaptációról van szó, mint annyi korábbi és későbbi esetben (Harry Potter, Twilight, Divergent, Csillagainkban a hiba stb.), és ugyancsak nő írta, mint a legtöbb előbb felsoroltat. Érdekes, hogy mintha a női szerzőknek jobban menne ez a pálya.

Viszont az látszik, hogy erősen felhasználóbaráttá van varázsolva a sztori a vászon számára. Mindent elmond erről, hogy a film egyik legtöbbet kritizált vonása Katniss alakja. Komolyan. Jennifer Lawrence ugyanis – a kritikusok szerint, tehát ez nem az én véleményem – túlságosan nőies. Legalábbis ahhoz képest, hogy a karakter, akit játszik, 16 éves, és éhezik.

Ez, ugye, egy igen fontos momentum a történetben: az éhség, ami kiszolgáltatottsághoz vezet, ami behódoláshoz vezet. Komoly téma. Az éhség, ami alkalmas arra, hogy megtörje, rabszolgává tegye az embert.

JLaw viszont láthatóan jó formában van, és ezt sokan egyenesen veszélyesnek tartják, hiszen ezzel nem mutat túl jó példát a fiataloknak, hogy ugyanis az éhezés és a szépség nem zárja ki egymást. Sőt.

katniss-district-12-shoot-arrow1
(Forrás: acollectivemind.com)

Ez igazából nagyobb probléma, mint amekkorának első blikkre tűnhet, ha tudjuk, hogy a bulímia és az anorexia nervosa egyre elterjedtebb pszichés betegségek, melyek elsősorban pont ezt a korosztályt, és legnagyobbrészt pont a nőket érintik, veszélyeztetik. Valamint a halálozási arány igen magas, (anorexiánál) elérheti a 8-9%-ot is. Szóval nem tréfadolog.

Ugyanakkor pont a filmadaptáció kozmetikázása, higítása az, ami ugyanennek a hatásnak ellene is megy: sokkal kevesebb hangsúlyt fektettek arra, hogy Panem társadalmi berendezkedését ábrázolják, hogy az elnyomást és a társadalmi különbségeket és a hasonló finomságokat bemutassák. Felvázolják ugyan a díszleteket, de azért annyira nem erőltetik meg magukat azok részletezésével. Így aztán annak sincs különösebb jelentősége, hogy éhezés van, meg bányákban dolgozó szerencsétlenek vannak, miközben a világot uraló erők a legnagyobb luxusban élnek. Vagyis, persze, valamennyire fontos ez is, de inkább csak azért, hogy legyen indoka a felkelésnek később.

Szóval érdekes látni, ahogy a filmstúdiók megpróbálnak a lehető legóvatosabban közelíteni a nyersanyaghoz, nehogy nagyon mellélőjenek a célcsoportra való tüzeléskor. Nehogy bárkit felbosszantsanak. Nehogy bárkit megijesszenek. Igyekeznek biztosra menni.

  • A hangsúlyok eltolásánál is jól látszik ez: társadalomkritikáról az akcióra tolódik finoman a hangsúly,
  • a hősök megalkotásában (és ideálok megteremtésében) is: az éhezés ábrázolását lazán kiváltották egy szép csajjal, gondolván, hogy arra többen lesznek kíváncsiak (ami valószínűleg be is jött),
  • meg az ábrázolásmódnál is: sokkal kevésbé naturalista, mint azt sokan elvárták volna. Ugyan elég sokkoló már maga a tény, hogy gyerekek ölnek gyerekeket, mégis többen felrótták a filmnek, hogy finomkodik az erőszak ábrázolásánál. De hát figyelni kellett a korhatár besorolás miatt. Az milliókat számít. Nem csak nézőszámban, dollárban is.

Ugyanakkor itt legalább van valami mélyebb és érettebb üzenet megfogalmazására tett kísérlet, ha mégoly óvatosan is vezetik elő, szemben igen sok YA filmmel. Ezt én biztató kezdetnek veszem. Talán látják a filmes fejesek is, hogy attól még, hogy mellesleg mondanivalója is van, még lehet sikeres egy fiataloknak szánt széria.

És ha már erőszak, emlékezzünk meg egy pillanatra a Battle Royale-ról. Már csak Takeshi Kitano iránti tiszteletből is.

br
Takeshi Kitano feladja a leckét

Nem kell túlságosan geeknek lenni ahhoz, hogy tudjuk, a Battle Royale volt előbb. 12 évvel előbb. Ráadásul japánban. Most, hogy Katnissal újra divatba jött a diákok közti konfliktusos helyzetek gyilkosságokkal való megoldása, illetve a gyerekek életre-halálra szóló versenyeztetése, a BR reneszánszát éli ugyan, mégse lehetett annyira népszerű, nem róla szólnak a hírek, nem ezért őrül meg a világ minden második fiatalja. Pedig a témája nagyon hasonló, van hozzá regény is, a film is eléggé rendben van szerintem, aztán mégse.

  • És ennek az az egyik fő oka, hogy túl korán jött.
  • Másodsorban az se mindegy, hogy japánból – bár jó eséllyel egy amerikai remake se vitte volna sokra akkor.
  • Harmadrészt túl véres. 18-as karikás (míg az Éhezők viadala 12-es), tehát sokkal szűkebb réteg láthatta volna. Ha finomítanak rajta a besorolás miatt, azzal csak a lényegét veszítette volna el – itt ugyanis, bár folyik róla vita, az erőszak ábrázolása nem egészen öncélú szerintem.
  • Negyedrészt pedig sokkal erősebb társadalmi-morális üzenete van, mint amit az amerikai filmipar egy blockbuster esetében valaha is meg merne kockáztatni. (Bár ugye vannak biztató jelek.)

Szóval nagyon nem mindegy az időzítés sem, legalább olyan fontos, mint a téma, a feldolgozás módja, a hangulat és a karakterek. Ugyanaz a sztori tíz évvel korábban vagy később lehet, hogy nem üt akkorát. Gondolj csak bele: ha most próbálkozna be valaki az Amerikai ninjával, mekkora sikere lenne vajon? (Aztán… a franc tudja. El tudok képzelni olyan forgatókönyvíró-rendező-főszereplő triót, ami elviselhetővé tudná tenni ezt a borzasztó ötletet.)

 

Te más vagy, mint a többiek!

 

Mit tud az Éhezők viadala, amit a többi versenytársa nem? (Jobb.) Miért pont ez, és nem más sztori futott be? (Jobb.) És mire következtethetni mindebből? (Fogalmam sincs.)

Talán nézzük meg azt először, milyen környezetbe született. 2012-ről beszélünk, akkor jött az első rész a mozikba. A rengeteg komolytalan rivális mellett talán ha két komoly akadt. Ha nem is ugyanazon a zsáneren belül, de a mozipénztáraknál legalábbis. Az egyik a(z eddigi) utolsó Batman film volt, A sötét lovag: felemelkedés, a másik az Avangers / Bosszúállók. Mindkettő képregénymozi. Mindkettő szépen is teljesített. Az egyik egy sorozat befejező része volt, a másik egy képregény-univerzum osztálytalálkozó-filmje. Mindkettő körül megfelelő hype keletkezett és hullámzott, termelték is a bevételt, és a maguk műfajában baromi szórakoztatóak voltak.

A szórakoztatáson kívül mást nem is nagyon tudtak, az igaz. Túlságosan mély üzenetük sem volt. Hol jobban, hol felületesebben felépített karaktereikkel elég nehéz lehetett azonosulni a fiataloknak (Batman konkrétan megöregedett, a Bosszúállók meg túl sokan voltak), de hátradőlve élvezni azt, ahogy a karakterek látványos akciókban mentik meg a világot, valószínűleg kellemes kikapcsolódás lehetett.

És még egy fontos jellemző: ezek a karakterek ismerősek voltak. Láttuk már őket, különböző formákban, tudjuk, kik ők, tudjuk, mire képesek, mit várhatunk el tőlük – és mindezt ezekben a filmekben jellemzően meg is kaptuk.

Szóval kényelmes és biztonságos megoldás jelentettek, tutira mentek. Nolan nem is akart mást, részéről befejezettnek tekintette a Batman-trilógiát, és elköszönt tőle – másfelé indult el, a csillagokat vette célba – , csak előbb még ezt odatette. Az újítása, hogy a szuperhőst közelebb hozza a valósághoz, mint korábban bárki, működött, de kábé ennyi volt benne, nem több. A Marvel Avangers univerzumában pedig maradt még bőven puskapor, el is fogják mind durrogtatni, ez fixre vehető. Jól beosztják, igazán nagyot szólni valószínűleg egyik következő epizód sem fog. Olyan ez, mint a hosszú távú befektetések, alacsony kockázattal. Beteszed a pénzed, és tudod, hogy elkamatozgat majd szépen egy ideig, de senki nem fog hozzácsapni néhány milliót csak úgy, jófejségből.

A divathullámot elkapni viszont sokkal inkább hasonlít a szerencsejátékhoz. Van benne némi kockázat. Sokan próbálkoznak, de keveseknek sikerül.

2012-ben is többen rápróbálkoztak. Lehetett volna menőség – a legénybúcsús filmek mintájára – a lánybúcsús filmekből (Lánybúcsú, Koszorúslányok), nem lett. Az aktuális kedvencekre is próbáltak építkezni (Miley Cyrus szerepelt a LOL című filmben – hallott róla bárki is?), nem jött be. A vámpírokat sem vetették még el teljesen (jött Abraham Lincoln vápírokat vadászni, meg ott volt a Byzantium is), de semmi. Bejöhetett volna sci-fi vonalon például a John Carter, ami egész jó film volt szerintem, mégsem jött össze. Alakulgat valami új stílus a klasszikus mesék fantasy-jellegű feldolgozásaival (pl. Hófehér és a vadász, vagy A lány és a farkas), egyelőre azonban nincs átütő eredmény, pedig elég logikus folytatása lett volna a Twilight-féle stílusnak. (Bár lehet, hogy pont ez tett be nekik, nem tudom.) Jöttek újabb musical-filmek, majd eltűntek csendben. És így tovább.

Hogy mindezekhez képest mit tud Katniss? Nézzünk pár gyors tippet.

  • Új. Nem a megszokott sztori, nem a sokszor ismételt motívumok (vagy ha azok, ügyesen álcázva), hanem valami olyasmi, ami a többség számára más, mint amihez szokva van. Vagyis különleges.
  • A világ, amiben játszódik, a hatalom, ami ellen Katniss harcol, elnagyolt ugyan, de azért baromi ismerős.
  • A főszereplővel könnyű azonosulni. Lentről jön, saját erejéből kerül egyre feljebb, szimpatikus céljai, emberi problémái vannak.
  • Mégis van benne valami különleges, amiért róla szól a történet, nem másról. Kiválasztják, vagy eleve kiválasztott? Veleszületett tulajdonságai teszik különlegessé, vagy csupán átlagon felüli kitartása emeli ki a többiek közül? Szabadon választható.
  • Az alapmotívum – gyerekek harcolnak gyerekek ellen, legalábbis eleinte – elég sokkoló ahhoz, hogy felkapjuk rá a fejünket. Ilyen szituációba az ember szívesen képzeli bele magát: vajon én hogyan reagálnék? Kinyírnám-e a legjobb barátomat, vagy megpróbálnám kijátszani a rendszert, hogy ne kelljen? Nyugtalanító kérdések ezek, tabukat döntögetnek.
  • Azért annyira nem mélyednek el a filmek ezen kérdések feszegetésében, hogy az túlságosan kényelmetlenné váljon a moziban üldögélő, gyanútlan fiatalok számára.
  • Nem értek nagyon hozzá, de azt mondják, elég jók a színészek is. A színészválasztás szerintem frankó.
  • Stb.

 

Született aztán jó néhány film, amik mind ugyanezt a sémát igyekeznek utánozni.

Ott van például a Divergent / A beavatott. Ebben a háború utáni, látszólag jól működő társadalom tagjai, személyiségük jellemző vonása alapján, öt  csoportra vannak osztva: Bátrak, Őszinték, Önfeláldozók, Barátságosak és Műveltek. Minden csoport más feladatot lát el. Míg az Önfeláldozók saját érdekeiket háttérbe szorítva vezetik a társadalmat, a Bátrak a rendért és biztonságért felelnek, és így tovább. Vannak azonban olyan különleges emberek – például főszereplőnk, a 16 éves Tris is -, akik egyik osztályba sem sorolhatók be (vagy mindegyik osztályba besorolhatók), ők az elfajzottak, akik állítólag veszélyt jelentenek a  hatalomra. Pedig nem is. Tris rájön, hogy a veszélyt egészen más jelenti, és indul is a harc. (Jaj, elfelejtettem mondani: szerelmes is lesz!)

(Nem egy bonyolult történet, és messziről bűzlik, hogy fiataloknak gyártották, úgy értem, annyira nyilvánvaló… és nekem mégis működött valamiért. De ezt sose fogom bevallani, persze.)

Aztán ott a Giver / Az emlékek őre. Idillinek látszó, jól felépített  jövőbeli társadalom, ami persze hazugságra és manipulációra épül. Egy fiatal srác megtudja ezt, és megpróbál fellépni a hazugságok ellen. Stb. (És szerelmes lesz!)

(Ez a monokróm világ, ez egész jó ötlet volt szerintem… aztán nagyjából ennyi. Ez a szintű szájbarágás, ami ebben van, az szinte fájdalmas volt nekem. Ettől még a fiatalabb és kevésbé szigorú közönség akár bírhatja, bár nem hiszem, hogy volna élő ember, aki a befejezést megbocsátaná a film készítőinek.)

Vagy a Maze Runner / Az útvesztő. Ez egy új cucc. Itt is valamiféle sci-fi világ van, egy csapat srác kerül kiszolgáltatott helyzetbe: emlékeiket kitörlik, és egy halálos útvesztővel körülvett térségben találják magukat, ahonnan látszólag nem lehet élve kijutni. Már fel is adják a reményt, de aztán egyrészt ott van Thomas, a főszereplő, aki ezt nem hagyja, másrészt meg felbukkan egy lány is, természetesen. Izgalom, akció, stb. (Szerelem. Gondolom.)

(Ez innen nézve elég izgalmasnak tűnik. Én kíváncsi vagyok rá.)

Szóval erősen látszik, hogy ugyanazokból az alapanyagokból építkeznek ezek. Nem-olyan-távoli jövő. Baromi ismerős világ. A felnőttek/elnyomók/akárkik uralma. Mesterséges világrend. A lázadás az uralkodó réteg (felnőttek) ellen. Izgalom. Az fontos. Fiatal főhős, aki akár te is lehetnél. Valaki, aki átlagosnak látszik, mégis különleges.

Az utánzatoknak egyetlen nagy hátrányuk mindig is lesz azzal szemben, amit utánoznak: az eredetiség hiánya. Ha nincs bennük eredetiség (vagy legalábbis nincs jól leplezve a nyúlás, vagy nincs olyan szerencséjük, hogy az eredeti mű kevéssé ismert), akkor nem is múlhatják felül azt, amit utánoznak. Az itt felsorolt három film közül az első kettő nem is nagyon erőlködik ezen. Sőt, Az emlékek őre mintha mást se csinálna, mint hogy felmondja a leckét, a lehető legkevésbé félreérthető módon, nehogy valami félremenjen. (“A felnőtteket nem lehet megkérdőjelezni.” “Az érzések rosszak.” “Tényleg? Ne már! Harcoljunk!”) Látszólag egyedül Az útvesztőnél próbáltak meg némi saját ötletet belecsempészni a koncepcióba.

Mondjuk nem is nagyon céljuk, szerintem, az újítás, az eredetiség. Sokkal inkább az, hogy kihasználva a divathullám felfutási szakaszát, nem túl nagy energiát beletolva, összeszedjék, ami jut. Kicsit mint a Reobek cipők, Adibas zoknik és Naik pólók, hogy brandet építeni már nem kell, csak valami hasonlót ráírni a termékre, és vigyázni, nehogy lebukjunk.

Jó, persze, erősen túlzok.

De az biztos, hogy az eredetiség (vagy annak látszata) fontos. A különlegességnek kulcsszerepe van, mind a stílus eltalálásánál, mind pedig a főhős karakterénél.

Hogy mennyire könnyű eredetit alkotni… az más kérdés.

 

Eredeti történet nincs is

 

Valaha pedig biztos volt…

Elterjedt az a nézet, hogy már minden történetet leírtak, sokszor. Nincs új a nap alatt. A történelem ismétli önmagát. Régen minden jobb volt. És így tovább.

Gondoljunk csak az Avatarra, ami a Pocahontas átiratának tartanak, vagy az enyhén szólva is gyanús Harry PotterStarWars párhuzamra.

hp_sw

Egyesek szerint összesen 7 féle történet létezik, mégpedig ezek:

  1. A szörny legyőzése (pl. Drakula)
  2. Rossz sorból jó sorba (pl. Hamupipőke)
  3. Utazás/keresés (pl. Gyűrűk ura)
  4. Utazás és visszatérés (pl. Odüsszeusz)
  5. Komédia (pl. Szentiván éji álom)
  6. Tragédia (pl. Rómeó és Júlia)
  7. Újjászületés (pl. Csipkerózsika)

Mások szerint is hét, de aszerint, hogy az ember (a főhős) mivel kerül épp összetűzésbe: a természettel, egy másik emberrel, a környezetével, a technológiával, a természetfelettivel, saját magával vagy valamiféle istenséggel.

Megint mások húszféle történetfajtát ismernek el, benne olyanokkal, mint kaland, menekülés, bosszú, szerelem, átalakulás, vagy áldozat.

Aztán van a harminchatos besorolás is, ahol… na jó, ez kezd komolytalanná válni. Itt nézz utána, ha érdekel: http://www.ipl.org/div/farq/plotFARQ.html – valamint ajánlom még Kurt Vonnegut eszmefuttatását a grafikonon ábrázolt történettípusokkal kapcsolatban, az vicces.

A lényeg, hogy sokan gondolják azt, hogy új történet nincs, legfeljebb újfajta előadásmód van, esetleg a hozzávalók újféle kikeveréséből újfajta mix születhet (mondjuk zsánerkeveréssel, mint például a sci-fi és a romkom összevegyítéséből a Marslakó a mostohám), meg ilyesmi. Ezzel lehet vitatkozni, és szoktak is, mert mondjuk jön egy olyan film, mint a Harcosok klubja, és az baromi eredetinek tűnik minden eddigihez képest – de persze ugyanúgy besorolható a fenti kategóriák egyikébe-másikába. (És ez még szerintem mindig nem mond ellent annak, hogy eredeti.)

fightclub
(Forrás: Skid @tumblr)

Hogy a tipikusan fiatalokat célzó történetekben sincs nagyon túl sok eredetiség, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nagyon okos emberek már rég csokorba szedték a YA könyvek/filmek archetípusos cselekményfajtáit. És tényleg, van itt néhány eléggé ismerős fordulat:

  • Születés/halál/újjászületés – valami nagyon komoly konfliktusban legyőznek, megsemmisítenek, de összeszeded magad, és újra felállsz.
  • Kiűzetés a Paradicsomból – a megszokott jónak egyszer csak vége szakad, szülők elválnak, csajod elhagy, a fősuliról kiderül, hogy nem is olyan mókás, a melóhely se egészen az, mint amit hazudtak róla, stb. Érkeznek a pofonok az élettől.
  • Nagy utazás – stoppal végigmész Amerikán a hatvanhatos úton, például. Vagy ágyúból kilőve megkerülöd a Holdat.
  • A teszt – próbák egész hosszú során kell végigmenned, hogy elérd, amit akarsz. Ingyen nem adnak semmit, tanulja meg egy életre, Mr. Potter!
  • Konfliktus a szülőkkel – mindig van konfliktus a szülőkkel. Ha azt hiszed, nincs, akkor is van, csak még nem vetted észre. Vagy tudomásul. Lehet, hogy nem a szüleiddel játszod le, lehet, hogy más felnőtteknek mész nekik, de végül mindig lejátszod.
  • A bölcs idős ember – aki a fiatalokkal van, tudása segít, irányt mutat – csak nem mindig lehet érteni elsőre, amit mond. Annyit mondok: Mr. Miyagi, és mindent tudsz a típusról.
  • A hős – a főhős otthagyja a saját jól megszokott közegét, és új utakra indul, miközben maga is megváltozik – kalandra és harcra fel! Katniss, te vagy az?
  • Áldozat, megváltás – a sikerért áldozatot kell hozni, bizony. Ez már elég erősen a felnőttkorra jellemző cucc, ez már a felelősségvállalás felé visz.
  • stb.
mr-miyagi-daniel__span
Mr. Miyagi legyekre vadászik pálcikával

A felsorolás alapján az Újszövetség igazi YA történet, és már várom, mikor jön a blockbuster változat Krisztus életéből… habár úgy is lehet nézni, hogy a legtöbb YA történet az Újszövetség újrajátszása, lemodellezése. Tényleg nincs eredeti történet?

Na mindegy, lehet, hogy elképzelhető, hogy esetleg talán nem is ez a legfontosabb, elengedhetetlenül kardinális, középponti meghatározó leglényegibben jelentős elemien fontos elem, az eredetiség, pláne, ha nem létezik… De az eredetiség látszata, a különlegesség mégis nagyon fontos. Az újszerűség nem feltétlenül, hiszen divatba jöhetnek régi dolgok is (másik magyar szóval: retró), de a különlegesség igen.

Ennek pedig az lehet a legfőbb oka, hogy a fiatalok maguk is erre törekednek. Egyéniség kialakítására, a sablonoktól való eltérésre, különlegességre. Mármint legalábbis szerintem. És ahogy az elején említettem, talán pont azért, mert ez az, amit elveszíteni látnak ebben a korban. Épphogy elkezdenének kinőni a gyerekkorból, ami arról szól, hogy úgy kell viselkedni, ahogy szabad – épp beleérnek abba a korszakba, ahol végre kialakíthatják a saját viselkedésformájukat, egyéniségüket, amitől különlegesek lehetnek – és máris fenyegeti őket a felnőttkori uniformizálódás réme. Holott a másik dolog, amire ugyancsak erősen vágynak ekkor, az a függetlenség. Elég nagy szemétség a társadalom részéről, lássuk be.

Szóval ez is lehet az oka, hogy a (valamilyen szempontból) különleges történetekből lesz a divat. (És ha valamire rámondták, hogy különleges, akkor az összes utánzat is automatikusan különleges lesz – tehát lesz rá kereslet.) És ugyanez lehet annak is az oka, hogy olyan főszereplővel szeretnek a legtöbben azonosulni, aki különleges. Aki más, mint a többiek. Mert ezt szeretnék a legtöbben: különbözni, kitűnni, felülemelkedni, kiválasztódni Hősnek lenni. Esetleg.

Viszont fontos megjegyezni, hogy nem hihetetlenül, hanem elképzelhetően különleges valakit választanak maguknak példaképnek. A szuperhősök gyerekeknek valók, egy fiatal felnőtt sokkal kézzelfoghatóbb célokat tűz ki magának. Már nem NBA játékos akar lenni, mert tudja (úgy tudja, és ez nem ugyanaz), hogy sosem lesz az. Már nem királylány akar lenni, meg pókember, űrhajós vagy rocksztár, mert hát az lehetetlen – de talán belevaló, bátor és önzetlen hétköznapi hős még lehet (immár kisbetűs hős, nem nagybetűs), aki kiáll az igazáért, és akit mindenki szeret.

Ez a vágyakból való visszavétel már tekinthető akár a felnőtté válással járó, tévesen kötelező elemnek hitt megkeseredés egyik első lépésének.

A YA filmek sikerességében azonban önmagában a különlegesség nem elég.

 

Valami van a levegőben

 

 

Van egy elmélet, mely szerint történetet azért mesélünk és hallgatunk, mert ez roppant hatásos módja, hogy tanuljunk, elfogadjunk, új információkat építsünk be, az ismereteinket rendszerezzük, vagy nehezen emészthető dolgokat dolgozzunk fel. Szóval eszerint a szórakoztatás a felszín, mögötte sokkal mélyebb igények és funkciók bújnak meg.

Nézzünk ezekre példákat.

  • Új ismeretek szerzése és beépítése: a legjobb példa erre a mesék világa. A gyerekek így tanulják meg azt, hogy a társadalom a világot jóra és rosszra osztja fel (itt mifelénk, nyugaton legalábbis), és hogy a jó oldalon illik állni. (És – egy merész váltással – megemlíteném, hogy a pornóműfaj is remek példa erre. Rengeteg dolgot tanultunk mindannyian a pornófilmekből, még ha nagy részét teljesen fölöslegesen is.)
  • Ismeretek rendszerezése: történelmi filmek, mondjuk. Ha belegondolsz, melyik módszerrel könnyebb megjegyezni történelmi eseményeket és összefüggéseket meglátni: ha évszámokat és helyszíneket magolsz, vagy ha megnézel a témában egy filmet?
  • Nehezen emészthető dolgok feldolgozása: jellemzően a második világháborús meg a vietnámi háborús filmeket szokták itt említeni. A háborúk elég nagy sokkot okoznak általában az egész világnak, és hogy ezen túltegye magát az emberiség, pont úgy csinál, mint a gyerekek, amikor valami sokkolja őket. Eljátsszák az ominózus esetet újra és újra, amíg fel nem oldódik.

Ez egy fokkal több annál, mint hogy a filmek igyekeznek lekövetni a történelmi változásokat (bár az is benne van), vagy hogy kizárólag ízlést és fogyasztót igyekeznek formálni (mint mondjuk a Végső visszaszámlálás című film, amit az amerikai hadsereg propagandafilmjének mondanak), vagy ilyesmi. Itt arról van már szó, hogy a közönségnek igénye van a történetekre, és a történetek segíteni tudnak akár az egész társadalomnak, akár egyes rétegeknek, túllendülni olyan problémákon, amiken amúgy csak nehezen rágnák keresztül magukat.

Persze nem vagyok naiv, a legtöbb film nem erre hajt, hanem simán csak a szórakoztatásra, a bevételre, vagy a művész aktuális üzenetének közvetítésére, mindenféle mély vagy magas vagy átfogó vagy univerzális célok nélkül. Ettől még hozzájárulhatnak ugyan a folyamatokhoz, akaratlanul is. Meg persze árthatnak is neki. Mindenre van példa.

A fiatal felnőttek világában ugyancsak elég sok probléma jön szembe, elég sok a változás, amit mind meg kell érteniük, ha sikeresen túl akarják élni a hormonháztartás fura változásait, a felnőttek világába való becsatlakozást, ha meg akarják őrizni a józan eszik egy részét legalább. És ilyenkor jól jönnek a filmek. Akár az új ismeretek megszerzéséhez (nem, most nem a pornóra gondolok), akár azok rendszerezéséhez, akár az ilyenkor eléggé jellemző veszteségérzések és más nehézségek feldolgozásához.

hp_parents
Harry Potter első találkozása halott szüleivel

Fontos megjegyezni azonban, hogy a fiatalokat hülyének nézni elég nagy hiba. Tehát ha belemondják az arcukba, hogy “figyeljél, most majd az lesz, hogy elmagyarázzuk neked azt, hogy miért és hogyan lázadozol”, az hülyeség, és soha nem is fog bejönni. (Pl. Az emlékek őre.) Beágyazni történetbe a problémát, vagy lemodellezni, az teljesen oké. (Pl. Éhezők viadala.) A szájbarágás, az annyira az iskolai módszerekhez hasonlít, hogy arra a legtöbb jóérzésű fiatal azonnali elutasítással reagál.

 

Aztán meg ott van az a valami, amit leginkább korszellemnek szokás nevezni. A Pallas Nagylexikon ezt ekképp írja le:

amaz eszmék foglalatja, melyek valamely korszakban mint az emberek közös meggyőződése az egyesek gondolkodásának mintegy alapját, többnyire tudattalan alapján képezik. Nehéz meghatározni, jellemezni, éppen mert mint az emberek gondolkodásának tudattalan közös alapja, iránya, ösztönzője a tudatos fölfogás alól könnyen kisiklik.

http://www.kislexikon.hu/korszellem.html

Olyasmi ez, mint például az az általános kiábrándultság, dekadencia, amivel az emberek a század- és ezredfordulókhoz viszonyulnak, amikor benne van a levegőben, hogy eljön a világvége (Függetlenség napja, vagy épp a Donnie Darko). Vagy az 50-es évek Amerikájának McCarthy-korszakára jellemző paranoia (Philip K. Dick sci-fijei jutnak eszembe.) Vagy a beat-korszak lázadása az akkora már hamisnak tűnő “amerikai álom” eszméje ellen, ami némi hígítással aztán hippimozgalommá alakult, eljutva a szélesebb rétegekhez is (Hair).  Vagy a hidegháborús hangulat (Vadászat a Vörös Októberre). Vagy az internet robbanásszerű elterjedése okozta enyhe zavarodottság és a felnövekvő Y majd Z generációk. (Bár a Johnny Mnemonicnak kellett volna ezt a kört vinnie, de túl korán jött, úgyhogy a Mátrix vitte.) Vagy a tornyok ledőlése után az általános terrorista-para (Zero Dark Thirty).

jm
Így nézett ki az internet belülről a Johnny Mnemonic c. filmben, 1995-ben

Nem csak arról van szó, hogy ami épp foglalkoztatja (akár tudtán kívül is) a közvéleményt, pont arról szólnak a filmek, hanem hogy azt a hangulatot adják vissza, abban a hangulatban működnek igazán, arra reflektálnak, abban élnek. Kiábrándultságról szóló filmek (A part, A Wall Street farkasa) például válságok környékén mennek jól. A spagettiwestern a hatvanas években ment nagyot, és sokkal kevésbé szólt a hősiességről, sokkal inkább a hősiességgel szembeni cinizmusról, ahogy a világ is. És akkor éli újra reneszánszát, amikor ez a hangulat vissza-visszatér. A sci-fi-k akkor ütnek nagyot, ha erős a társadalomban a valóságtól elszakadás vágya. Ezen belül az űroperák (mint például a Star Wars) akkor működnek jól, ha olyannyira elegük van az embereknek a felnőttéletből, hogy legszívesebben újra gyerekek lennének, és meséket néznének, ahol a jó győz. A retró egy olyan korban divat, ahol nehéz elképzelni a jövőt jónak, inkább visszavágynak a régi időkbe, amikor minden jobb volt. Bezzeg.

Szóval ez is egy baromi fontos tényező, ami eldöntheti, hogy egy filmből divat lesz vagy sem. Hogy belepasszol-e a korszellembe, vagy se. Ez az oka annak is, hogy ugyanaz a téma tíz évvel korábban akkorát bukik a kasszáknál, hogy a fal adja a másikat, ha viszont a megfelelő időben bukkan fel, megőrülnek érte a népek.

 

Most, hogy a felnőttek kimentek, beszéljünk egy kicsit az érzésekről

 

Érezni nem divat. Egész egyszerűen nem, és kész.

Egy felnőtt nem érez, csak indokolt esetben. Egy felnőtt férfinak pedig aztán tényleg baromira meg kell indokolnia az esetet, amikor előtör belőle valami érzésféle.

Nem csak a sírásra gondolok, bár tény, hogy azt aztán végképp csak otthon, a négy fal között, és lehetőleg akkor se. De ha mégis, ne mesélj róla senkinek, mert hogy képzeled. De még önfeledten örülni, vagy szeretni sem divat, hogy csak a legalapvetőbbeket említsem.

Egy elmélet szerint azok a valamik, amiket mi érzéseknek nevezünk, és eldicsekszünk vele, hogy nekünk olyan igenis van, nem valódi érzések, hanem indulatok. A kettő között pedig óriási a különbség. Egyszerűen megfogalmazva az indulatok igazából csupán összetett gondolatok, jó eséllyel valami régről ismerős érzésfélének a felidézése, vagy legalábbis azon körülmények újraélése, amikor azt az érzést éreztük. Még egyszerűbben: az elménk játékai, amiket valódi érzések helyett csinálunk.

Az indulatoknak mindig van tárgya. Az, hogy szeretek valamit vagy valakit, az elmélet szerint nem érzés. Egy bonyolult gondolat, egy vágy kifejezése lehet. Hogy például birtokolni akarom, hogy vágyom a közelségére, mert biztonságot ad, vagy az ilyesmit illik szeretni, tehát én is szeretem. Ez mind gondolat. Hozzácsapok valami arckifejezést, átrendezem a hangulatomat annak megfelelően, amit ilyenkor szoktam csinálni,és felidézem emlékezetből, hogy milyen is ez. Aztán azt hazudom – elsősorban magamnak -, hogy most épp érzek. Mindezt pedig úgy, hogy azonosítom is magam az adott indulattal. Ha azt mondom, dühös vagyok, abban a pillanatban én vagyok a düh maga. (De akkor hova lett az, aki az előbb voltam, amikor még nem voltam mérges?)

Az, hogy szeretek, az egy érzés. Nincs tárgya. Se feltétele. Nem téged szeretlek, hanem szeretek. Vagy így: szeretet van bennem.

Fura egy elmélet, meg nem is így tanultuk, de azért szerintem egy pillanatra játssz el ezzel a gondolattal. Vagy érezd. Hátha van benne valami.

Akárhogy is, a valódi érzéseinket felnőttkorunkra igyekszünk jó mélyre elásni magunkban. Elsősorban saját magunk elől, másodsorban mindenki más elől is. Többnyire azért, mert azt túlságosan veszélyesnek ítéljük meg. Mert attól sebezhetővé válunk. Azt meg nem engedhetjük meg. Nem biztonságos.

De ez nem volt mindig így. Gyerekkorunkban valószínűleg még éreztünk. Meg is éltük érzelmeinket, és közhírré is tettük azokat. Csak aztán valami valahol megtört.

baby-443393_640
(Fotó: Tania Van Den Berghen @pixabay)

Elég furcsa elképzelni egy olyan világot, ahol mindenki bátran érez, nem titkolja, felvállalja az érzelmeit, nem? Pedig van az a nézőpont, amely szerint ez volna a természetes, és minden, amivel ezzel szembemegyünk, szenvedést okoz.

Mi, az X generációnak nevezett csapat, ezt hoztuk otthonról.  Az én szüleim generációjánál elképzelhetetlen volt, hogy kimutassák, amit éreznek. És már az ő szüleiknél se volt ez másként. Az azóta születettek, az Y (1980-1995) és Z (1995-2010-es évek) generációk gyermekei ugyanezt látják tőlünk, ráadásul olyannyira együtt nőttek fel a digitális technológiával, hogy számukra teljesen kézenfekvő megoldás a mobiltelefonok és egyéb kijelzőkbe belefeledkezni, amíg el nem apadnak maguktól az érzelmek. Az emotikon, az nem ugyanaz, az pótléknak is kevés.

Egyébként a filmek is erősen rájátszanak erre. Ha csak a magányos farkas westernhős sztereotípiáját vesszük: se fájdalmat, se félelmet, se irgalmat, se semmit nem érez, és ezért felnézünk rá. Elég meredek, nem? A spagettiwestern rátesz egy lapáttal, ott még gyakran a morális értékek is megkérdőjeleződnek. A legritkább esetben vezeti a hőst a jó szándék, legtöbbször a pénzre vagy bosszúra hajt. (Érdekes egyébként, hogy Robert M. Pirsig A zen meg a motorkerékpárápolás művészete c. könyvében arról beszél, hogy ezt a fajta magányos, érzelemmentes, csöndes viselkedést a cowboyok ősi ellenségeiktől, az indiánoktól vették át. Kissé újra- vagy félreértelmezve azt.)

EW
Eli Wallach, a csúf. Abból az érzelemgazdag csecsemőből milyen komor felnőtt vált, nem?

Viszont attól, hogy igyekszünk elfeledkezni az érzéseinkről, attól azok még valószínűleg nem szűnnek meg. Valahol mélyen ott vanna, és talán vágyunk is rájuk, hogy szabadon megélhessük őket. Ilyen esetekre persze tartogatunk pótcselekvéseket, a Mónika Showtól a sírós filmekig, de még a híradók szörnyűségeire is részben ezért lehet igény, meg arra, hogy halálosan komolyan vegyünk olyasmit, mint a politika, vagy verekedjünk egy focicsapatért. (Meg kevésbé nyilvánvaló pótcselekvéseket is persze, a vonaton hallgatózástól a facebookos lájkgyűjtögetésig.)

Legutoljára talán tinédzserként engedtük közel magunkat az érzések igen gazdag, de nagyon veszélyes(nek tartott) birodalmához. Valamikor a felnőttkor küszöbén, mintha oda már nem vihetnénk magunkkal.

Éppen ezért lehet az, hogy ha egy fiataloknak szánt film az érzéseinkre is hat, az inkább előny, mint hátrány. Ebben a korban még. Akár fiúknál is megengedhető.

Talán nem egészen véletlen, hogy (újabban legalábbis) a sztorik többségét nők írják, vagy az érzéseiket bátrabban felvállaló férfiak (Csillagainkban a hiba), és erős hangsúlyt fektetnek az érzelmekkel való operálásra. Simán kinyírnak például olyan szereplőket, akiket előtte megszerettettek veled. (Annyira nem kaszabolnak ész nélkül persze, mint G. R. R. Martin – akinek már a monogramjában morgás van -, de azért egyet-egyet feláldoznak a hatás kedvéért.)

 

…és még egy apróság jutott eszembe erről, ami működhet, és kapcsolódik ehhez a témához: a személyes gyerekkori emlékek, élmények felidézése valamilyen módon, az is segít az azonosulásban, a filmek megszeretésében. Gondoljunk például a LEGO mozira, mekkora jót szórakoztam rajta én is! De hogy ne ilyen nyilvánvalót mondjak, ott vannak például a bringázások (BMX banditák), vagy akár a verekedések (Karate kölyök), az indiános könyvek (Katniss is nyilazni szeret), az iskolai izgalmas táncos mulatságok (Dirty Dancing). Az űrhajós történetek és játékok (a fiúk 90%-a akart űrhajós lenni, amikor én gyerek voltam – többségük ma is szereti a sci-fit). Ennek analógiájára baromi kíváncsi lennék, hogy ha csinálnának egyszer egy YA filmet kukásokkal a főszerepben, az is hatna-e. Elméletileg működhet, ha a többi kritériumnak is megfelel – és szerencséje van.

kukaslego

 

 

Úgyhogy én ezt a néhány szempontot találtam, amiktől a fiataloknak szóló / Young Adult / YA könyvek és filmek működhetnek – és amiknek ürügyén elmondhattam a véleményemet néhány érdekesnek gondolt témában:

  • Különleges a történet/stílus. Vagy eredeti, vagy annak látszik, vagy olyan régen volt már eredeti, hogy már újra eredetinek látszik.
  • Különleges főhős. Nem hihetetlenül, hanem hihetően. Valódi személy, aki más, mint a többiek, és könnyű a bőrébe bújni.
  • A szituációk lemodellezik a fiatalkori problémákat – de nem túlságosan szájbarágós módon.
  • Segít a fiatalkorra jellemző problémák feldolgozásában, az új ismeretek befogadásában és rendszerezésében.
  • Belepasszol a korszellembe.
  • Érzésekre hat.
  • Személyes érintettség, gyerekkori emlékek.

És azért még egy extrát hozzátennék: a minőség. Ami pocsékul van megcsinálva, az értelemszerűen bukik. (Hacsak nem pont az a divat éppen. Nagyon könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy előbb-utóbb megunja a közönség a nagyontökéletes 3dimenziós csillivilli parasztvakító cirkuszt, és hirtelen elfordulnak ezektől, visszatérnek az olcsó trükkökhöz, vagy a B kategóriás filmek képi világához, vagy az egyszerűséghez… bármi lehet.)

Ezeken felül sokat számít a reklám, a konkurencia, a világ aktuális történései és más egyéb dolgok is, persze. Ezek inkább piaci tényezők.

Viszont a fent felsorolt szempontok alkalmasak arra is, hogy ránézzünk az aktuális fiatalság életére a filmeken keresztül. Ha megnézzük, milyen film(sorozat)ért rajong az ifjúság, jó eséllyel ráérezhetünk arra, hogyan érzik magukat az fiatalok a bőrükben, milyennek látják ők a környezetüket, hol érzik a problémákat, milyenek szeretnének lenni, és milyennek szeretnék látni a világot.

Ez pedig elég tanulságos játék lehet. Szerintem

PS

A következő nagy dobás a kategóriában talán a Tomorrowland lesz – erről még nem tudni túl sokat. Fiatal lány a főszereplő, és azt mondják róla, hogy olyan, mint a Harry Potter, csak varázslat helyett tudománnyal. Ezek alapján akár még be is üthet, meglátjuk.

Erre is kíváncsi vagyok, meg arra is, hogy a Z generáció utáni generáció milyen betűjelet kap majd.

oszd meg!