A Különlegességre Éhezők Viadala – 7.

Érzések, emlékek, és arról, hogy akkor végül is mitől lehet sikeres egy fiataloknak számító film

Ez az írás olyan hosszú lett, hogy inkább fogyasztható méretű blokkokra bontva közöljük, mert azt gyanítjuk, hogy egyben úgysem olvasnád el. Összesen 7 részre szedtük, így lett belőle egy egész héten átívelő cikksorozat. (Ez sokkal jobban hangzik, mint az, hogy baromi hosszú.) Javarészt arról szól, hogy mi tesz sikeressé egy fiataloknak szánt (Young Adult/YA) könyvet vagy filmet, és bár tényleg megpróbál összeszedni néhány fontos összetevőt, tökéletes megfejtést ne várj. A téma sokkal inkább csak ürügyül szolgál, hogy beszélgessünk olyan dolgokról, mint felnőtté válás, különlegesség, műfaji jellemzők, történetmesélés, eredetiség, vagy akár (urambocsá, neadjisten, hogyispersze, mitisképzelekmagamról) érzések. Ha gondolod, csatlakozz a beszélgetéshez!

Az előző rész

 

Most, hogy a felnőttek kimentek, beszéljünk egy kicsit az érzésekről

 

Érezni nem divat. Egész egyszerűen nem, és kész.

Egy felnőtt nem érez, csak indokolt esetben. Egy felnőtt férfinak pedig aztán tényleg baromira meg kell indokolnia az esetet, amikor előtör belőle valami érzésféle.

Nem csak a sírásra gondolok, bár tény, hogy azt aztán végképp csak otthon, a négy fal között, és lehetőleg akkor se. De ha mégis, ne mesélj róla senkinek, mert hogy képzeled. De még önfeledten örülni, vagy szeretni sem divat, hogy csak a legalapvetőbbeket említsem.

Egy elmélet szerint azok a valamik, amiket mi érzéseknek nevezünk, és eldicsekszünk vele, hogy nekünk olyan igenis van, nem valódi érzések, hanem indulatok. A kettő között pedig óriási a különbség. Egyszerűen megfogalmazva az indulatok igazából csupán összetett gondolatok, jó eséllyel valami régről ismerős érzésfélének a felidézése, vagy legalábbis azon körülmények újraélése, amikor azt az érzést éreztük. Még egyszerűbben: az elménk játékai, amiket valódi érzések helyett csinálunk.

Az indulatoknak mindig van tárgya. Az, hogy szeretek valamit vagy valakit, az elmélet szerint nem érzés. Egy bonyolult gondolat, egy vágy kifejezése lehet. Hogy például birtokolni akarom, hogy vágyom a közelségére, mert biztonságot ad, vagy az ilyesmit illik szeretni, tehát én is szeretem. Ez mind gondolat. Hozzácsapok valami arckifejezést, átrendezem a hangulatomat annak megfelelően, amit ilyenkor szoktam csinálni,és felidézem emlékezetből, hogy milyen is ez. Aztán azt hazudom – elsősorban magamnak -, hogy most épp érzek. Mindezt pedig úgy, hogy azonosítom is magam az adott indulattal. Ha azt mondom, dühös vagyok, abban a pillanatban én vagyok a düh maga. (De akkor hova lett az, aki az előbb voltam, amikor még nem voltam mérges?)

Az, hogy szeretek, az egy érzés. Nincs tárgya. Se feltétele. Nem téged szeretlek, hanem szeretek. Vagy így: szeretet van bennem.

Fura egy elmélet, meg nem is így tanultuk, de azért szerintem egy pillanatra játssz el ezzel a gondolattal. Vagy érezd. Hátha van benne valami.

Akárhogy is, a valódi érzéseinket felnőttkorunkra igyekszünk jó mélyre elásni magunkban. Elsősorban saját magunk elől, másodsorban mindenki más elől is. Többnyire azért, mert azt túlságosan veszélyesnek ítéljük meg. Mert attól sebezhetővé válunk. Azt meg nem engedhetjük meg. Nem biztonságos.

De ez nem volt mindig így. Gyerekkorunkban valószínűleg még éreztünk. Meg is éltük érzelmeinket, és közhírré is tettük azokat. Csak aztán valami valahol megtört.

baby-443393_640
(Fotó: Tania Van Den Berghen @pixabay)

Elég furcsa elképzelni egy olyan világot, ahol mindenki bátran érez, nem titkolja, felvállalja az érzelmeit, nem? Pedig van az a nézőpont, amely szerint ez volna a természetes, és minden, amivel ezzel szembemegyünk, szenvedést okoz.

Mi, az X generációnak nevezett csapat, ezt hoztuk otthonról.  Az én szüleim generációjánál elképzelhetetlen volt, hogy kimutassák, amit éreznek. És már az ő szüleiknél se volt ez másként. Az azóta születettek, az Y (1980-1995) és Z (1995-2010-es évek) generációk gyermekei ugyanezt látják tőlünk, ráadásul olyannyira együtt nőttek fel a digitális technológiával, hogy számukra teljesen kézenfekvő megoldás a mobiltelefonok és egyéb kijelzőkbe belefeledkezni, amíg el nem apadnak maguktól az érzelmek. Az emotikon, az nem ugyanaz, az pótléknak is kevés.

Egyébként a filmek is erősen rájátszanak erre. Ha csak a magányos farkas westernhős sztereotípiáját vesszük: se fájdalmat, se félelmet, se irgalmat, se semmit nem érez, és ezért felnézünk rá. Elég meredek, nem? A spagettiwestern rátesz egy lapáttal, ott még gyakran a morális értékek is megkérdőjeleződnek. A legritkább esetben vezeti a hőst a jó szándék, legtöbbször a pénzre vagy bosszúra hajt. (Érdekes egyébként, hogy Robert M. Pirsig A zen meg a motorkerékpárápolás művészete c. könyvében arról beszél, hogy ezt a fajta magányos, érzelemmentes, csöndes viselkedést a cowboyok ősi ellenségeiktől, az indiánoktól vették át. Kissé újra- vagy félreértelmezve azt.)

EW
Eli Wallach, a csúf. Abból az érzelemgazdag csecsemőből milyen komor felnőtt vált, nem?

Viszont attól, hogy igyekszünk elfeledkezni az érzéseinkről, attól azok még valószínűleg nem szűnnek meg. Valahol mélyen ott vanna, és talán vágyunk is rájuk, hogy szabadon megélhessük őket. Ilyen esetekre persze tartogatunk pótcselekvéseket, a Mónika Showtól a sírós filmekig, de még a híradók szörnyűségeire is részben ezért lehet igény, meg arra, hogy halálosan komolyan vegyünk olyasmit, mint a politika, vagy verekedjünk egy focicsapatért. (Meg kevésbé nyilvánvaló pótcselekvéseket is persze, a vonaton hallgatózástól a facebookos lájkgyűjtögetésig.)

Legutoljára talán tinédzserként engedtük közel magunkat az érzések igen gazdag, de nagyon veszélyes(nek tartott) birodalmához. Valamikor a felnőttkor küszöbén, mintha oda már nem vihetnénk magunkkal.

Éppen ezért lehet az, hogy ha egy fiataloknak szánt film az érzéseinkre is hat, az inkább előny, mint hátrány. Ebben a korban még. Akár fiúknál is megengedhető.

Talán nem egészen véletlen, hogy (újabban legalábbis) a sztorik többségét nők írják, vagy az érzéseiket bátrabban felvállaló férfiak (Csillagainkban a hiba), és erős hangsúlyt fektetnek az érzelmekkel való operálásra. Simán kinyírnak például olyan szereplőket, akiket előtte megszerettettek veled. (Annyira nem kaszabolnak ész nélkül persze, mint G. R. R. Martin – akinek már a monogramjában morgás van -, de azért egyet-egyet feláldoznak a hatás kedvéért.)

 

…és még egy apróság jutott eszembe erről, ami működhet, és kapcsolódik ehhez a témához: a személyes gyerekkori emlékek, élmények felidézése valamilyen módon, az is segít az azonosulásban, a filmek megszeretésében. Gondoljunk például a LEGO mozira, mekkora jót szórakoztam rajta én is! De hogy ne ilyen nyilvánvalót mondjak, ott vannak például a bringázások (BMX banditák), vagy akár a verekedések (Karate kölyök), az indiános könyvek (Katniss is nyilazni szeret), az iskolai izgalmas táncos mulatságok (Dirty Dancing). Az űrhajós történetek és játékok (a fiúk 90%-a akart űrhajós lenni, amikor én gyerek voltam – többségük ma is szereti a sci-fit). Ennek analógiájára baromi kíváncsi lennék, hogy ha csinálnának egyszer egy YA filmet kukásokkal a főszerepben, az is hatna-e. Elméletileg működhet, ha a többi kritériumnak is megfelel – és szerencséje van.

kukaslego

 

 

Úgyhogy én ezt a néhány szempontot találtam, amiktől a fiataloknak szóló / Young Adult / YA könyvek és filmek működhetnek – és amiknek ürügyén elmondhattam a véleményemet néhány érdekesnek gondolt témában:

  • Különleges a történet/stílus. Vagy eredeti, vagy annak látszik, vagy olyan régen volt már eredeti, hogy már újra eredetinek látszik.
  • Különleges főhős. Nem hihetetlenül, hanem hihetően. Valódi személy, aki más, mint a többiek, és könnyű a bőrébe bújni.
  • A szituációk lemodellezik a fiatalkori problémákat – de nem túlságosan szájbarágós módon.
  • Segít a fiatalkorra jellemző problémák feldolgozásában, az új ismeretek befogadásában és rendszerezésében.
  • Belepasszol a korszellembe.
  • Érzésekre hat.
  • Személyes érintettség, gyerekkori emlékek.

És azért még egy extrát hozzátennék: a minőség. Ami pocsékul van megcsinálva, az értelemszerűen bukik. (Hacsak nem pont az a divat éppen. Nagyon könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy előbb-utóbb megunja a közönség a nagyontökéletes 3dimenziós csillivilli parasztvakító cirkuszt, és hirtelen elfordulnak ezektől, visszatérnek az olcsó trükkökhöz, vagy a B kategóriás filmek képi világához, vagy az egyszerűséghez… bármi lehet.)

Ezeken felül sokat számít a reklám, a konkurencia, a világ aktuális történései és más egyéb dolgok is, persze. Ezek inkább piaci tényezők.

Viszont a fent felsorolt szempontok alkalmasak arra is, hogy ránézzünk az aktuális fiatalság életére a filmeken keresztül. Ha megnézzük, milyen film(sorozat)ért rajong az ifjúság, jó eséllyel ráérezhetünk arra, hogyan érzik magukat az fiatalok a bőrükben, milyennek látják ők a környezetüket, hol érzik a problémákat, milyenek szeretnének lenni, és milyennek szeretnék látni a világot.

Ez pedig elég tanulságos játék lehet. Szerintem

PS

A következő nagy dobás a kategóriában talán a Tomorrowland lesz – erről még nem tudni túl sokat. Fiatal lány a főszereplő, és azt mondják róla, hogy olyan, mint a Harry Potter, csak varázslat helyett tudománnyal. Ezek alapján akár még be is üthet, meglátjuk.

Erre is kíváncsi vagyok, meg arra is, hogy a Z generáció utáni generáció milyen betűjelet kap majd.

oszd meg!