Kiéhezettek – A zombik köztünk járnak

A Kiéhezettek elég jó cucc – és túl sokat nem is fogok beszélni róla, főleg nem mondok róla kritikát. Nézd meg, vagy olvasd el, ha érdekel. Inkább csak alibinek használom, mert nemrég láttam, és elindított egy gondolatmenetet bennem arról, hogy miért téma még mindig a zombik, hogy miért nézzük újra és újra, és hogy kik vagyunk mi egyáltalán, meg ehhez hasonlók.


A zombiműfaj jó pár éve él és virágzik. Ami, azon túl, hogy csodás képzavar, bennem felvet kérdéseket. Hogy például: miért? Oka kell legyen, hisz önmagában semmi jó vagy érdekes vagy előremutató nincs abban, hogy oszlófélben lévő halottak kergetnek élőket, hogy megegyék őket. Mi mégis rendre megkajáljuk a következő zombi tematikájú filmet, rövidfilmetsorozatot, akármit. Tehát valaminek lennie kell mögötte, különben nem lenne piaca, és nem gyártanák.

Szóval, miért élnek velünk a zombik?

Traumák és feldolgozásuk

A gyerek úgy tanul, hogy ismételget. Sokszor játszva, vagy mesélve, vagy önmagának elmeséltetve. Ha valamit nem ért, addig játssza újra és újra, amíg lesz róla valami fogalma, bele nem épül a tudatába a dolog. Ha kórházba kerül, utána hetekig orvososat játszik. Mielőtt iskolába menne, eljátssza, milyen iskolásnak lenni. Ha nem érti a felnőtteket, eljátssza a felnőtteket. Ettől még nem érti, hogy milyen felnőttnek lenni, de megtanul egy képet róla. (Amivel később, amikor odaér, meg is kell küzdenie.)

Arra tippelek, hogy ez később is így van. Ha valamit sokáig ismételgetünk, azt legtöbbször azért tesszük, mert nem értjük, mert dolgunk van vele.

Felnőttkorban és társadalmi szinten ezt a folyamatot már nem tanulásnak, hanem feldolgozásnak mondják inkább. Ugyanúgy, ahogy a traumákról beszéltetik az embert a pszichológusok, hogy felszínre – és esetleg megértésre – kerüljön, ugyanúgy működik ez társadalmilag is.

Nem egészen véletlen, hogy a második világháború után annyi háborús film készült. Vagy a hidegháborúról a hidegháború közben és után. Vagy épp újabban a terrorizmusról. Ezek nem csak izgalmas hátterek izgalmas történetekhez, de olyanok, mintha egyúttal az egész világot ért traumák feldolgozására tennének kísérletet. Talán nem így kimondva, hanem inkább öntudatlanul. Ugyanúgy, mint a világméretű traumákhoz kapcsolódó emlékművek, koszorúzások, dokumentumfilmek, műalkotások, számítógépes játékok, popkulturális utalások, pólófeliratok és egyebek.

dead_snow

Az most a téma szempontjából mellékszál (bár szerintem nagyon fontos mellékszál), hogy a feldolgozás alatt a legtöbbször nem a megértést értjük. Merthogy öntudatlanul csináljuk, ismételgetjük, de nem tudunk arról, hogy meg is érthetnénk akár. Ehelyett sokszor inkább elnyomjuk magunkban a traumát, úgy csinálunk, mintha meg se történt volna. Máskor pedig, az ismétlések során finoman-óvatosan megváltoztatjuk a múltat. Például a második világháborúról készült amerikai filmek jelentős része azt állítja, hogy a háborút a jó amerikaiak nyerték a gonosz nácik ellen. A valóság ennél azért valamivel árnyaltabb, és benne van néhány millió ember egyéni sorsa, meg ilyen apróságok. Szóval bármit is próbálunk elhitetni magunkkal – és másokkal -, attól még a valóság valóság marad, és folyamatosan érzékelni fogjuk, ha valami nem oké, hisz a múlt hatással van ránk, és ezt nehéz letagadni. (Bár folyamatosan próbálkozunk vele.)

Valóságalap

Van egy olyan feltételezésem is, hogy csak azok a témák, motívumok élnek túl hosszabb ideig, amik mögött van valami mélyebb, valami valóságos, valami igazi. A mémek és a kultfilmek jó példák erre. Meg a popkultúra, úgy általában.

Hogy egy-egy mémet miért kap fel az internet népe, másokat miért nem, azt kutatják ugyan, de nemigen találtak még rá működő receptet. Soktényezős a játék. Nem csak a mém témájától és előéletétől függ, de attól is, mikor kerül fel a netre, kik és hogyan kapják fel, milyen fórumokon, milyen körítéssel kezd terjedni, és így tovább. A gyanúm az, hogy fontos tényező ebben, hogy ne csak önmagáért legyen vicces vagy érdekes, hanem legyen mögötte valóság – valami olyasmi, amit az ember önmagában vagy a környezetében is tapasztal, megél, érez.

Ez még egyáltalán nem bizonyított, és bőven kutatható terület, de azért jónéhány példa alátámasztani látszik. Ott van például a smiley, mint az egyik legismertebb mém, ami a kissé feszült 60-as években terjedt el, és azóta is valahogy képviseli azt a bennünk mélyen ott rejlő vágyat arra, hogy mi igazából örülni akarnánk.

shaun-of-the-dead

 

Habár létezik az a folyamat is, hogy valamit megkedvelünk, aztán addig tolják az arcunkba, amíg hozzászokunk, és onnan már nem az a kérdés, hogy akarjuk-e, hanem hogy mikor vesszük észre. Gondolok itt olyan dolgokra, mint a dohányzás, a vattacukor, vagy a Jóbarátok. Vagy a Transformers. Vagy egy csomó másik franchise. Ezek többsége nem él sokáig, mert nincs mögötte igazi tartalom. Bár erről megoszlanak (!) a vélemények. Amelyik meg mégis sokáig él, amögött meg meg lehet vizsgálni, hogy vajon nem lehet-e, hogy mégiscsak van mögötte valami mélység. (Azt hiszem, újra kell értékelnem magamban a Jóbarátokat.)

Hogy jön ez a zombikhoz?

A zombi-téma elég régóta él velünk. Már a mezopotámiai mitológiában felfedezhető, valószínű, hogy a vudu-kultuszból jött át a tömegkultúrába, és még a filozófiában is megtalálható (gondolatkísérletként: olyan emberszerű lényt jelöl, aki ugyanúgy viselkedik, mint egy ember, csak épp tudat nélkül). A 68-as Romero-féle Az élőhalottak éjszakája c. klasszikus óta szép fokozatosan beépült a legismertebb filmtémák közé, és ma már ott tartunk, hogy blockbusterek és sorozatok épülnek rá.

night-of-the-living-dead_1

Az a feltételezésem, hogy ez sem véletlen. Valami olyasmit sejtek a zombik témája mögött, ami belül mélyen foglalkoztat bennünket, csak nem látjuk, mert nem hozzuk a felszínre. Próbáljuk megérteni, próbálunk dolgozni vele, de egyelőre nem sikerül, így aztán egyre ismételgetjük, hátha összerakunk belőle valamit.

Nyilván ez nem mindenkire igaz, van, aki pont leszarja az összes zombi-témájú bármit, meg van, akit annyira felzaklat, hogy inkább nem foglalkozik vele, és biztos vannak, akiket egészen más témák foglalkoztatnak jobban. Kinek mi. De ettől még jelenség, ettől még mozgat, ettől még a zombik köztünk járnak.

Oké, és mi lehet a mélyén?

Adná magát az élet és a halál témája. Olyan téma, amit amíg élünk, nem nagyon fogunk tudni megtapasztalni, amikor megtapasztalunk, akkor meg már nem nagyon fogunk élni. Tehát jó eséllyel megismerhetetlen marad számunkra, élők számára. Amit nem ismerünk, attól többnyire félni szoktunk. Lehet, hogy a zombi-téma is egy olyan téma, amin keresztül megpróbáljuk megérteni, megismerni a halált? Lehet.

De mi van, ha ennél sokkal kézzelfoghatóbb, közelebbi a megoldás?

A Kiéhezettek zombijai

Kicsit elkanyarodok, hogy aztán mindjárt visszakanyarodjak.

A zombik, amikor filmművészeti tényezővé váltak, eleinte ugyanúgy működtek mind: darabos, lassú mozgású, vánszorgó agyhalottak voltak. Sokáig tartotta magát ez a zombi-kép. Sokkal később, a 28 nappal később volt az egyik első olyan zombifilm, legalábbis az ismertebbek közül, amiben az élőhalottak ugyanolyan gyorsan rohantak, mint az élők. Ekkortájt kezdtek kísérletezni a témával, és különféle tulajdonságokkal súlyosbítani az apokalipszist. A Z – világháborúban például a veszettül gyorsan terjedő kórral újítottak be.

wwz

A Legenda vagyok állati erős és valamelyest gondolkodni is képes zombijai kicsit kilógnak a sorból, pont azért, mert némi taktikai érzékük is van, ez a zsánerre nem jellemző. Ezért is – meg a kinézetük miatt is – nehéz azokat a lényeket rendes zombiknak tekinteni, inkább szörnyeknek mondanám őket.

A Kiéhezettek gombafertőzött halottjainak van egy furcsa tulajdonsága. Ha sokáig nem kapnak kaját, elalszanak, állva. Gondolom, a kisebb fogyasztás érdekében. Van pár olyan – baromi nyugtalanító – jelenet a filmben, ahol a lepusztult London utcáin, vagy épp egy bevásárlóközpont folyosóin tömegével állva alvó hullák között vezet a túlélőcsapat útja. Be vannak ugyan kenve valami szagtalanító cuccal (legalább nem emberi szervekkel, mint a TWD-ben), de bármi apró zaj felébresztheti a hordát, szóval csöndben kell lenni, különben nagy a baj. (Szerinted felébresztik-e őket, és menekülniük kell-e? Jól tippeltél.)

girl-gifts1

Azért ez a fíling eléggé ismerős volt a számomra, ahogy néztem a filmet. Bevásárlóközpont, egy csomó ember, akik csak úgy ott vannak, nem is látom embernek őket, inkább csak akadálynak. Fenyegetni talán éppen nem fenyegetik az életemet, de jóban se vagyunk egymással. Különösen nagyobb ünnepekkor, például karácsony táján tűnik leginkább személytelen, egymásról tudomást sem vevő, embertelen masszának ez a közeg.

És itt kanyarodnék vissza az eredeti gondolatmenethez.

A zombik köztünk járnak?

Szóval ott tartottunk, hogy a zombi téma olyan régóta forog a köztudatban, hogy szinte lerágott csont. (Bocs.)

Azt gondolom, hogy kell legyen valami mögöttes tartalma, ami miatt újra és újra végignézzük.

Meg azt is gondolom, hogy ez olyasvalami, amivel az életünkben is találkozunk, csak nem értjük.

Az a gondolat ütött szöget a fejembe (ezek a hasonlatok sehogy se jönnek ki jól egy ilyen témánál, na mindegy), hogy a zombik valahol a fogyasztói társadalom kritikái. Van az a szemszög. Ha így van, eléggé ki van sarkítva a helyzet – bár, annyira nem is veszélyesen. Öntudat nélküli, elembertelenedett lények, legalapvetőbb ösztöneiktől hajtva, se magukkal, se másokkal nem törődve, mennek előre ész nélkül, töretlenül, egyetlen céllal: hogy fogyasszanak. Elvegyék, ami nekik kell. Nem állsz le velük beszélgetni, hogy “figyelj már, ez nem járja, legalább állj sorba!”, vagy nem kéred fel, hogy “ember, gondolkodj már egy kicsit, a másik is ember, érző lény, fáj neki, ha megeszed”, vagy ilyesmi, hisz hiányzik belőlük mindaz, ami ahhoz kell, hogy ezt lássák. Valami, ami az embert emberré teszi. Az agy, vagy az öntudat, vagy az, hogy a másik embert is embernek tekintsék. Az érzések képessége.

Ha így nézzük, tényleg nem annyira nagyon van kisarkítva ez a helyzet.

Egy lépéssel közelebb

Az a baj, hogy ez túlságosan is megnyugtató válasz lenne. És érzem, hogy van ezen túl is valami. Valami még közelebbi. Valami sokkal nyugtalanítóbb. Az pedig valami olyasmi lehet, ami nem a másik emberekről szól – hogy oké, társadalomkritika meg minden, de jó, ezt is megfejtettük, lapozhatunk -, hanem…

…merthogy ugye én is a társadalom tagja vagyok. A másik ember számára én vagyok a másik ember. Aki egy karácsonyi lidércnyomásban ugyanolyan része a zombitömegnek, mint ahogy én látom annak őt.

Szóval… van ugyan az a nézőpont, hogy a zombifilmek a fogyasztói társadalmat kritizálják, tiszta sor, ez egy működőképes analógia.

De mi van, ha azért vetítjük le a magunk számára újra és újra, mert valahol mélyen sejtjük, hogy mi magunk vagyunk azok az öntudatlan, ösztönök és megszokások mozgatta, embernek tűnő lények, akik nem látják a másikat, nincs önálló gondolatuk, nem élnek a szabad akarattal, hanem csak mennek előre, botladozva, átesve egymáson, saját döntések, gondolatok és érzések nélkül? Mi van, ha valójában nem is élünk, csak imitáljuk az életet, igazából csak működünk? Mi van, ha ezzel próbáljuk szembesíteni magunkat a filmek segítségével? Mert valahol az agyatlanság, az ösztönök és az érzelemmentes létezés mélyén csak-csak tudjuk, hogy ennél azért több van bennünk? Csak hát nehezen kapjuk meg a saját üzenetünket.

Mi van, ha mind zombik vagyunk?

Mi van, ha én is egy zombi vagyok?

28-days-later-zombie

oszd meg!