Karácsonyi nyomás

A karácsonyi tömegiszonyról és arról, hogyan küzdhető le extrém sportok segítségével

Z elég ritkán járt plázákba, bevásárlóközpontokba és efféle helyekre, maximum cigiért, buszjegyért, vagy a könyvesbolt miatt ment be. Meg néha felment a tetőre, a parkolóba, ahonnan széles kilátás nyílt a városra – csak hogy más perspektívából lássa a dolgokat. Meg hogy mert csak úgy.

Ahogy jött a karácsony, ha lehet, még ritkábban fordult meg bent, legfeljebb ha pont egyszerre volt szüksége cigire és buszjegyre, és olvasnivalóból is vészesen kifogyott. Ilyen halmozottan hátrányos helyzetben is meggondolta kétszer, hogy megéri-e átverekedni magát a lélek nélküli, feszült tömegen. És ezek közül a könyvesbolt volt a kritikus pont, mert buszjegy nélkül még megvolt (hazasétált), cigit máshol is kaphatott (hazafelé pont útba esett a benzinkút), de könyvesbolt ekkora kínálattal nemigen akadt a közelben. (És a benzinkút könyvkínálata se igazán fedte le az ízlését. A térképeknek kevéssé izgalmas a sztorija.)

Hogy miért kerülte a plázákat, különösen akkor, amikor azt ellepte a tömeg, annak igen egyszerű oka volt: nyomasztónak érezte az egészet. Az ajándékvásárlást önmagában is hülyeségnek tartotta, de hogy mindenki egyszerre csinálja, tülekedve, egymáson taposva, úgy, hogy esetleg még egy bömbölő gyereket is vonszol maga után (aki vagy még maga is érezte, hogy itt valami nem oké, és azért sírt, vagy már nem, de még emlékezett rá, hogy régebben máshogy érzett, és azért), arra már azt mondta, hogy ez azért mégiscsak túlzás. Az emberek átkapcsoltak bevásárolok karácsonyra üzemmódba, és ez önmagában kizárt minden más üzemmód-lehetőséget, például a higgadtan viselkedem, meg a türelmesen kivárom a soromat üzemmódot, meg a szeretem felebarátaimat, és ennek a szeretetteljes ünnepnek a közeledtével még inkább kimutatom szeretetemet üzemmódot is. Robotpilótára kapcsolt az értelem, az érzelmek elbújtak odabent valami sötét kis hátsó zugban, megvárni, hogy vége legyen az egész őrületnek, az ajándékozás lényegét meg azzal a lendülettel felejtette el az ember a nagy tülekedésben és kavargásban, ahogy összezárult körülötte az emberáradat. Amennyiben van neki lényege egyáltalán. Az ajándékozásnak, mármint. És az összhatást csak még groteszkebbé tette az állandó, csilingelő zenei aláfestés, meg a bensőséges hangulatot hazudó kirakatok, a leértékeléseikkel és akcióikkal.

Ahogy Z elnézegette a buszmegálló oldalának dőlve, hogyan áramlik a nép ki-be az üvegajtókon, le merte volna fogadni, hogy legfeljebb úgy egy-két százalékuk lehet az, aki örömből ajándékoz. És ebbe már beleszámolta azt a nénit is, aki kifele jövet adott egy kevés aprót a tömegben unottan halászgató csövesnek, hogy jön a karácsony, kedveském, vegyen rajta valami finomat, a jóistenmegáldja.

Na, egy ilyen alkalommal, az ünnepek előtt úgy egy héttel, amikor a tömeg a leginkább kezd összefüggő masszához hasonlítani, és elvesznek benne az emberek külön-külön, Z azzal szórakoztatta magát a pláza előtt elsétálva, hogy megpróbált meglátni a sokaságban egy-egy arcot, és megpróbált ráérezni, hogy vajon a kiszemelt ember vajon mennyire önmaga még, és hogy milyen ember lehetett eredetileg, mielőtt beolvadt az áradatba – amikor észrevett az ajtó előtt egy ismerős fejet. Kellett pár pillanat, hogy beazonosítsa, mert vagy tizenöt éve nem látta már, jó mélyre kellett kotornia az emlékei közé, de aztán valahonnan beugrott neki néhány emlékfoszlány. Egy összetéveszthetetlen hang (ahogy műanyag pattan a betonon), egy becenév (Öcsi), egy hangulat. És megvolt.

Annak idején együtt lógtak nyaranta, nyolcan-tízen kölykök, a betonházak közti betonjátszótéren. Hatalmas pingpongbajnokságokat rendeztek a betonházak közti betonjátszótér beton-pingpongasztalán (de rég volt!), és ez a srác, bár fiatalabb volt a legtöbbjüknél 2-3 évvel (innen az Öcsizés), mégis ő volt ott a mindenkori bajnok. (Z-nek olyan szavak pörögtek végig az agyán, amit már évek óta nem hallott, és hirtelen elmosolyodott tőle. Mint például az, hogy “csusza”.) Sose tudta senki megverni, a szerváitól előre rettegtek a nagyobbak. Okosabb meg erősebb akadt nála, de pingpongozni jobban egyikük se tudott. (A “necces” szó is egészen mást jelentett akkoriban még.) Állítólag néhány utcával arrébb lett volna kihívója, lakott ott egy fiú, aki versenyszerűen nyomta a témát, de Z nem emlékezett rá, hogy valaha is sor került volna a mérkőzésre. (Vagy az, hogy “töccs”! Mennyire hülye szó már!)

Szóval Z megörült a véletlennek, és leszólította, arra gondolt, hogy ja, hát valami ilyesmi passzol inkább a karácsonyhoz, hogy találkozol emberekkel, és jó kedved lesz tőle. Némi óvatoskodás után Öcsi is megfejtette, hogy Z kicsoda, és ettől majdnem egészen feloldódott. Jöttek a bemelegítő kérdések, hogy “na és te micsinálsz”, és hogy “megy még a fonák úgy, mint régen?”, meg a válaszok, hogy “hát én épp csak erre…”, meg hogy “rám férne azér’ némi gyakorlás”, és így tovább. Mindketten tudták, hogy azok az idők, azok jó messze vannak már, és hogy azóta egészen más ember lett belőlük, meg azt is tudták, hogy ennek ez a rendje, ez így teljesen oké, de azért, mi tagadás, jó volt visszaidézni azokat az időket egy kicsikét.

Aztán Z viszonylag hamar kiszúrta, hogy a srác feszeng. Nem volt annyira nehéz: idegesen járt a lába, valami elég feszes ütemet taposott, látszólag önkéntelenül, meg babrált a kezével. De főleg a szemén látszott a zavartság. Az egyik pillanatban még vidámságot tükrözött, aztán hirtelen, mintha eszébe jutna, hogy neki most feszültnek kell lenni, elkomorodott, szemét lesütötte és a lábát nézte, ahogy ütemre jár. Majd megint elfeledkezett róla, néhány másodpercre belazult egy emléken vagy poénon, de aztán valami újra visszarántotta a nyugtalanságba, mint valami jojót. Z arra gondolt, hogy lesz ami lesz, rákérdez. Várt egy pár másodpercet, amíg újra kezdett beütni a para, majd azt mondta, hogy:
– Na, mi van?
– Mi? Minden frankó.
– Valami azért csak zavar.
– Nem, semmi, nem. Csak… hát.
– Na.

Öcsi a lábát nézte kitartóan egy darabig, ahogy mozog. Aztán kifújta a levegőt, és felnézett Z-re, és odabent, legbelül újra gyerek volt. Na nem az, aki lealázta a többieket a szerváival, hanem az, aki a fennmaradó időben volt. Egy gyerek, aki megpróbál idősebbnek látszani a koránál, hogy elfogadják a nálánál valamivel idősebbek – de azért csak gyerek.
– Be kellene oda mennem – intett a szemével a hömpölygő embertömegre a pláza bejáratánál.
– Igen?
– Ja. Utálom.
– A tömeget?
– Azt.
– Hm.
– Egen.
– Értem.
– Így.
– Hm.
– Hm.

Z teljesen megértette a dolgot. De simán lehet, hogy a srácot nem csak hogy zavarja az embertelen tömeg, mint őt, hanem ráadásul enyhén pánikbeteg is, még ha nem is annyira súlyos eset, hogy szakemberhez forduljon vele. Persze, ahogy elnézte, még az is lehet, hogy van annyira súlyos, csak épp nem fordul vele szakemberhez. Ahogy olyan sokan mások se.

– Te, figyelj! – kezdte Z, mert eszébe jutott valami.
– Ha?
– Neked elég jók voltak a reflexeid régen, ugye.
– Ja, hát, mondhatjuk.
– Mennyire koptak meg?
– Semennyire.
– Sportolsz még?
– Á. Ikreim vannak, két fiú. Három évesek lesznek januárban…
– Mindketten?
– Ja, mindketten. – Öcsi majdnem elmosolyodott egy pillanatra. – Nemtom, van-e gyereked, de… szóval kellenek a reflexek…
– Ja, értem. Figyelj, versenyezzünk!
– Mivan?
– Mondom.
– Hogy?
– Mondom.

A játék tulajdonképpen nagyon egyszerű volt. A lényege, hogy a lehető leggyorsabban át kell érni a bevásárlóközpont túloldali bejáratáig. A futás kizárva, a lehetőségekhez mérten sietős léptek megengedettek. És lehetőleg megállás nélkül.

Ez persze, ahogy Z rámutatott, nem is lesz olyan egyszerű feladat, hiszen ha betömörül a lakosság, megmoccanni sem tudsz. Ráadásul a boltok közti, egyebekkor szép tágas folyosók közepére, az ünnepek idejére betelepültek mindenféle árusok, kézműves csokoládéval meg kristályüveggömb fenyőfadíszekkel meg hasonlókkal, a folyosónak legalább a felét elfoglalva, de ha netán érdeklődő nézelődők is körülállják a standot, amire azért van esély, az átjárhatóság még tovább szűkül. És hát ezen kívül is a legváltozatosabb, hirtelen felbukkanó akadályok nehezítik az átjutást. A vécé előtt kígyózó sor, a játékboltból hirtelen eléd vágó, legódobozos apuka, aki túl van a nehezén, és menekülne, nem nézve, kin vagy min kell keresztülvágnia, a bevásárlókocsikkal randalírozók, a kirakatra tapadt divatlányok, a semmiből bokamagasságban előbukkanó babakocsik és gurulós öregnéni-tankok, a tömeggel szemben baktató, üveges tekintetű, izzadt arcú biztonsági erők, ahogy keresztülnéznek az embereken és az adóvevőikkel tárgyalnak, a műmosollyal árukóstolásra felszólító, természetellenes kosztümöt és természetellenes mosolyt viselő lányok, a hisztérikusan nyomuló, ünnepi ebédet csinálok, ha beledöglök is anyukák, a bandákban lézengő kamaszgyerekek, akik kizárólag okostelefonnal tartják a kapcsolatot azzal a valamivel, amit ők a világnak gondolnak, és észre se veszik a tömeget, és így tovább, és így tovább. A kereszteződéseknél gyors helyzetfelismerés szükséges, hogy melyik irány tűnik könnyebben járhatónak. A mozgólépcső lutri – mert ha kifogsz egy nagyobb családot vagy egy vastagabb párt, kizárt, hogy elhúzz mellettük. Meg egyébként is, minden pillanatban döntést kell hoznod, folyamatosan pásztázni a tömeget előtted, hogy jobbra érdemes-e kerülni a hülyesapkás csávót, mert balról, a cipőüzletből látod a kirakaton át, hogy egy elégedett középiskolás lány fog pillanatokon belül becsapódni csizmás szatyrostul és csüggedt anyukástul, vagy hogy vajon mikor unja meg a bácsika mögötti totyorgást az a bőrkabátos, kopasz úriember, karján a pirosra sült élete párjával, és vajon merről vág elé, vagy inkább átlép rajta (ilyenkor bármi megtörténhet), satöbbi. Z azt mondta, szerinte érdemes a szembejövők tekintetét is figyelni, mert ha gyakorolsz kicsit, előbb-utóbb ráérzel, hogy ha odaértek egymáshoz, ki merre fog mozdulni.

– Kicsit olyan ez, mint a Frogger – mondta Öcsi, vigyorogva.
– Az miaz?
– Commodore-on volt egy játék, békával kellett átugrálni az úton a kocsik között.
– Ja, emlékszem! Annak ez volt a neve?
– Frogger, asszem.
– Vagy, tudod mit? – mondta Z -, kicsit olyan yamakasis.
– Parkour.
– Azaz. Extrém karácsonyi parkour. Na, nyomassuk?

A srác jól szórakozott az ötleten, egészen belelkesült, teljesen visszacsúszott kisfiúba. Tudta, hogy a reflexei prímák, a gyors döntésekben nagyon jó, szóval simán nyerné ezt a menetet is. De azért most egy pillanatra megállt, amikor belegondolt, hogy ezt most akár tényleg játszhatnák is. Felnőtt fejjel. A lába önkéntelenül elkezdte taposni a ritmust.
– Ááá… haver… én nem is tudom…
– Amúgy is be kéne menned, nem?
– De, de…
– Akkor?

Z kezet nyújtott. A srác önkéntelenül is megragadta, bár csak akkor gondolkodott el rajta, hogy vajon hogy is érti ezt most Z: hogy elköszönni akar-e, vagy lekezelnek a verseny előtt. Kissé zavartan nézett fel Z vigyorgó arcába – aki pedig nem segített neki a döntésben, még véletlenül se. Csak vigyorgott egy ideig.

Majd fogta magát, és nagyon szépen koreografált mozdulattal beslisszolt két vörös arcú kislány és nagydarab apukájuk mögött a bejárati ajtón, mielőtt elzárta volna a rést egy falka plázacica, és egy pillanat múlva el is tűnt odabent, az akadálypályán.

A srác pislogott kettőt-hármat, nagy levegőt vett, majd a lábára nézett. Ami valamikor menet közben meglepő módon abbahagyta a taposást.

Szélesen elmosolyodott, ránézett az órájára, majd fogta magát, és utánairamodott.

Z még így is könnyűszerrel megszerezte a dobogó második helyét.


A történetet innen szedtük: http://utmenten.blogspot.hu/

oszd meg!