Három tudós, akik máshogy gondolkodtak

“Kár megnézni, úgyis tudjuk a választ: az, amit gondolok”

Történt egyszer a II. világháború derekán,

hogy az amerikai légierő tábornokai a Németország feletti veszteségeket látva eldöntötték, hogy elfogadhatatlanul magas a lelőtt gépek száma, ezért extra páncélozással látják el a gépeket. Hová tegyék az extra páncélzatot? Nyilván a legegyszerűbb megoldás az lett volna, hogy ha a gépek páncélzatát mindenhol megerősítik, viszont ez egy sereg hátránnyal járt volna: a nagyobb tömeg miatt kisebb lett volna a “hasznos” teher mennyisége (háborúról beszélünk, ez valszeg bombákat és egyéb pusztításra szolgáló dolgokat jelentett volna, ezért az idézőjel), a gépek hatótávja csökkent volna a megnövekedett tömeg miatt stb. Tehát ez nem volt járható út.

Volt viszont egy csomó statisztika arról, hogy a bevetésekről visszatérő gépek páncélzatán és burkolatán hol voltak golyónyomok. Próbálkoztak azzal, hogy ezeket a részeket erősítik meg, viszont a megerősített gépek közül sem tért vissza több, mint korábban.

Beballagtak hát egy magyar származású matematikushoz, bizonyos Wald Ábrahámhoz és a segítségét kérték, Wald pedig nem volt rest, szemügyre vette a statisztikákat. A legtöbb tábornok a rommá lyuggatott szárnyakat és vezérsíkokat látta volna el még extra páncélzattal, viszont Wald egy első hallásra meghökkentő javaslattal állt elő: páncélozzák azokat a részeket a gépeken, ahol nincsenek golyónyomok.

Alaposabban utánagondolva a dolgoknak egyértelmű, hogy miért ez a válasz: ugyanis a német lövészek találatai nagyjából egyenletesen érték a felettük szálló gépeket, viszont az érzékeny részeket ért találatok a gépek lezuhanását eredményezték, így a visszatérési találati statisztikában azok a gépek, amiknek a mondjuk motorja kapott lövést, egyszerűen nem jelentek meg. A maradék pedig azért ért vissza, mert olyan részeket értek találatok, amik “bírták a gyűrődést”, tehát azokat fölösleges volt még jobban páncélozni.

Gondolkodóba ejtett engem ez a történet.

Vajon a légierő tisztjei és a légicsatákban járatos pilóták miért nem gondoltak erre?

Arra jutottam, hogy minden bizonnyal a túlélési torzítás nevű gondolkodási csapda áldozatai lettek: ahogy nézegették a bevetésről visszatérő gépeket, látták rajtuk a német flak-ágyúk tüzének nyomait, csupa olyan sérülést láttak, ami amúgy túlélhető a gép számára. Olyan sérülést, ami végzetes a gép számára, nem láttak – éppen ezért öntudatlanul is abból indultak ki, hogy az ideális sérülésmentesség eléréséhez a lyuggatott részeket kell kiiktatni. És itt már el is jutottunk oda, hogy feltehetően nem gondolkodtak tovább annál, amit láttak: abból indultak ki, ami visszajött, mert arról volt tapasztalásuk és nem is gondoltak utána, hogy mi állhat mögötte.

Az agy alapból azt veszi alapul, amit lát – ahhoz, hogy olyan dolgokat használjunk a mentális vizsgálatban, ami nincs jelen, más idegpályákra van szükség. A tábornokok és Wald gondolkodása között az volt a különbség, hogy Wald nem volt se pilóta, se katonatiszt, ezért kevés tapasztalása volt bevetésről visszatérő repülőgépekkel kapcsolatosan: a tábornokok is megtehették volna ezt a következtetési lépést, de nem tették, mert nem látták a saját gondolkodásukat érő torzításokat, amit a saját tapasztalásaik jelentettek.

 

A gondolkodást érő torzítások igen fura jószágok, ugyanis az egyén szemszögéből nézve teljesen logikus és egy adott cél felé mutató cselekvések odáig torzulhatnak, hogy éppen ellentétes hatást érnek el velük (hasonlóan a kezdeti próbálkozásokhoz, ami a gépek szárnyait és vezérsíkját látták el plusz páncélzattal és a gépek nehezebbek és lomhábbak lettek végeredményben).

Erre példa Semmelweis Ignác története,

akit fiatal orvosként igencsak foglalkoztatott az, hogy miért olyan szembeötlő a különbség a gyermekágyi láz előfordulásában két közeli kórházban a XIX. század elején. Az egyikbe (az I. számúba) jellemzően a gazdagok jártak és híres orvosok vezették a szüléseket, míg a másikba, a II. számúba többnyire a szegényebbek mentek és ott sokszor nem is volt orvos, hanem csak néhány bába dolgozott a szülészeti és újszülött osztályokon. Semmelweis meglepődve vette észre, hogy a szegényebb, II. számú klinikán jellemzően sokkal alacsonyabb volt a gyermekágyi láz előfordulása, sokkal kevesebb anya és újszülött halt meg. Foglalkoztatta, hogy mi állhat ennek a hátterében, hiszen látszólag minden körülményből a tapasztalt dolgok ellenkezője következett volna. Jobb volt a felszerelés, jobb orvosok dolgoztak az I. számú klinikán – mégis miért halnak meg ott annyival többen?

Semmelweis szemügyre vette, hogy hogyan zajlanak a vizsgálatok a két kórházban. Azt látta, hogy az I. számú klinikán a boncterem és a patológia a szülészettől nem messze volt elhelyezve az épületben, és az orvosok és orvostanhallgatók gyakran kézmosás nélkül vizsgáltak várandós anyákat egy-egy boncolást követően. Akkoriban az orvosoknak fogalmuk sem volt a baktériumokról, a fertőzések működéséről (néhány évtizeddel Pasteur előtt járunk, aki később felfedezte a mikoorganizmusokat), a különféle betegségeket mindenféle zavaros elmélettel magyarázták a csillagok együttállásától kezdve a rossz szellemekig és nagyon sok egyébig. Semmelweis felfedezte, hogy a klóros vízzel történő kézmosás eltünteti a hullaszagot és ezen alapulva előírta a szülészeten dolgozó orvosoknak és orvostanhallgatóknak a klóros vízzel történő kézmosást minden, patológián végzett tevékenységet követően. Az (amúgy igencsak népszerűtlen) intézkedés bevezetését követően drámaian lecsökkent a friss gyermekágyi lázas esetek száma és tartósan úgy is maradt.

Semmelweis erről publikált egy cikket, ami azonnal óriási felhördülést váltott ki, ugyanis arra a konklúzióra jutott, hogy maguk az orvosok okozzák a betegeik halálát.

A tények és a gyakorlati eredmények nem igazán hatották meg az orvostársadalmat, Semmelweis munkáját széleskörű tiltakozás fogadta, végül 1862-ben nyílt levélben fordult a szülészorvosok társadalmához.

Semmelweis nem állt meg, utánament annak, amit tapasztalt és megvizsgálta, hogy mik a tények, minek milyen hatása van a gyermekágyi lázban tapasztalt viszonyokra a szülészeti osztályokon. És megállapította az összefüggést, hogy kórbonctanról érkező orvosok és orvostanhallgatók lehetnek valahogyan a kulcsszereplők a tapasztalt dolgokban.

De miért váltott ki ekkora ellenkezést az orvostársadalomban Semmelweis cikke?

Az egész világképükkel ment szembe az az állítás, hogy ahelyett, hogy gyógyítanák a betegeiket, inkább ők maguk azok, akik a betegeik halálát okozzák. És ez nagyon érdekes dolog: ha ugyanis az orvosok valóban a betegeiket tartották volna szem előtt, akkor Semmelweis felfedezését és munkáját legalább megvizsgálták volna. Viszont valami teljesen mást, ezzel homlokegyenest ellenkező dolgot tettek: igyekeztek az ágy alá söpörni Semmelweis eredményeit és őt magát ellehetetleníteni.

Vajon mi játszódhatott le itt?

Az 1850-es években az orvosok már köztiszteletnek örvendő, megbecsült emberek voltak, tekintélyként tisztelték őket. Orvosdinasztiák alakultak ki, és az a gondolat, hogy az orvosok magának az orvoslásnak (azazhogy inkább az orvoslásról kialakult képnek) a leglényegével mennének szembe, az kiverte nagyon sok embernél a biztosítékot. Gyakorlatilag az orvoslás egész addig önmagáról kialakított képét fenyegette Semmelweis a kutatásaival és a publikációival.

Az orvosok saját magukról kialakított képe és a képet fenyegető dolgok iránti védekezés volt megfigyelhető abban, ahogy Semmelweis munkáját fogadták: úgy képzelték, hogy amit az emberi testről és az orvoslásról tudni lehet, azt tudják is és kár is utánamenni annak, hogy mi történik valójában. Abban a rendszerben, amiben nézték a dolgokat, mindent megtettek azért, hogy a betegeik túléljék a kórházat, viszont amint felmerült volna, hogy ez a rendszer nem valóságos, hirtelen a rendszert kezdték védeni – akár a betegek életének árán is.

A Semmelweis ellen kikelő orvosok beleestek abba a hibába, hogy az orvostudományt úgy védték, mintha őket magukat érte volna támadás.

 

Az “az van, amit gondolok”-hozzáállás megmagyarázza azt is, hogy a tudományos paradigmaváltások miért mennek olyan nehezen.

Jól szemlélteti a helyzetet Mario Capecchi esete,

aki kitalált egy új géncserélő eljárást az 1990-as években és különféle tudományos kutatásokat támogató ügynökségeknél kilincselt támogatásért, hogy a módszerét a gyakorlatban is kipróbálhassa. A legtöbb helyről elhajtották, mondván, hogy inkább egy harmadosztályú sci-fibe passzolna az ötlete, viszont végül a amerikai National Institutes of Health úgy döntött, hogy Capecchi két másik kutatása eléggé megalapozott ahhoz, hogy méltányossági alapon mindhármat megtámogassák.

Capecchi végül kockáztatott és a három kutatási projektre szánt keretet az utolsó fillérig a kockázatos géncserélős projektre fordította – és sikerrel járt, a kutatásai eredményeképp 2007-ben megkapta az orvosi Nobel-díjat.

Ebből a történetből az a momentum ragadott meg, amiért a fejlesztési ügynökségek elküldték Capecchit. Ahogy utánolvastam, az NIH egy teljesen érthető, ésszerűségi alapokon működő, a legtöbb eredménnyel kecsegtető projekteket támogató bírálati rendszert használt a pályázatok értékelésekor, amibe a legrosszabb indulattal se tudnék belekötni. Ha én döntenék arról, hogy kinek adjam a szűkös kutatási támogatási keretet, nagyjából ugyanígy csinálnám.

  • Az NIH csak olyan kutatónak ad pénzt, aki már kutatott az adott területen.
  • Olyan kutatásokat támogatnak, amiben már vannak előzetes részeredmények és azok bíztatóak.
  • A tudóstársadalom szakértői írásos állásfoglalást adnak arról, hogy a kutatás megalapozott és hogy használható eredmények várhatóak néhány éven belül.
  • És persze, néhány évente szeretnék ellenőrizni a projekt folyását és eredményeket szeretnének látni, ahogy halad előre a projekt.

És ahogy ezt az egészet nézegettem, rádöbbentem, hogy én magam is pontosan ilyen módon igyekszem kiválasztani a rendelkezésemre álló lehetőségek közül azokat, amikre támogatást (időt, energiát, pénzt stb.) fordítok.

  • Olyan dolgokba kezdek bele, amiket már csináltam.
  • Csak olyan dologba kezdek bele, amiben már vannak biztató tapasztalásaim…
  • …vagy más emberek állítása szerint jó vagyok benne
  • És persze, amikor csinálom, addig csinálom, amíg vannak pozitívnak minősített visszajelzések arról, hogy igen, jó úton járok.

Így végiggondolva érthető, hogy az agyam miért mérlegel ilyen elvek mentén. Ugyanis ezzel a módszerrel csökkenthető a kockázat, ami a testre vonatkozik: csupa olyan dolgot választ, ami ismerős, amivel már találkozott és nem várható az, hogy a ráfordított erőforrások pocsékba mennek. Ez evolúciósan igen előnyös berendezkedés, ugyanis ha már egyszer találkozott az agy egy tápláló bogyóval, akkor az a test túlélésének szempontjából legelőnyösebb választás, ha törekszik minél gyakrabban a tápláló bogyó felé és igyekszik elkerülni azokat a táplálékokat, amik mondjuk mérgezőek a test számára.

Viszont Capecchi története rávilágít arra is, hogy pont úgy, ahogy az NIH nem fog valódi korszakalkotó kutatásokat támogatni a kockázat miatt, az agy sem fog olyan dolgokat választani mérlegelés alapján, amik gyökeresen új tapasztalásokat eredményeznének az egyén számára. Úgy fordíthatjuk az NIH hozzáállását, hogy “kár megnézni ennyi pénzért, valószínűleg nincs ott semmi”.

 

A három történetben számtalan hasonló vonás fedezhető fel, viszont együtt jól illusztrálnak egy nagyon fontos dolgot: azt a folyamatot, ahogy az agyam által irányítva, mindig a “bölcs” sugallatra hallgatva bezárom magam egy álomvilágba, ahonnét bentről nézve nem nagyon látszik a kiút.

Valahogy úgy zajlik a folyamat, hogy amikor szembetalálom magam egy problémával, olyan megoldásokat igyekszem alkalmazni, amik a tapasztalásaimon és a belőlük kialakított elképzeléseimen alapulnak: ha ez “beválik”, akkor már húzom is be magamnak a piros pontot (mint a tábornokok Wald Ábrahám példájában, akik teljesen fölöslegesen páncélozták meg a gépek szárnyát), ha viszont nem, akkor igyekszem a szőnyeg alá söpörni a dolgokat. Aki pedig kitartóan kardoskodik amellett, hogy amit gondolok, az alapjaiban hamis, ahhoz úgy állok, ahogy derék Semmelweis doktorunkhoz álltak a kollégái: igyekszem minden szinten ellehetetleníteni, elhallgattatni az illetőt… Nem szabad, hogy mindenféle jöttment emberek a gyakorlatban elvégzett vizsgálataikkal zavarják a tisztánlátást. A “tisztánlátás” pedig a példáink alapján nem jelent mást, mint azt, hogy ha már kialakítottam egy képet magamról, akkor ha azt bármi fenyegetni látszik, akkor az ellen síkra szállok.

 

Hogy lehet ebből kijönni?

Semmelweis, Wald és Capecchi cselekedeteiben megvan a válasz: olyasmit csináltak, ami szembement azzal, amit az adott korban elfogadtak, helyeseltek és volt bátorságuk meg hitük olyasmibe energiát tolni (Capecchi gyakorlatilag a tudományos hírnevén húzott tizenkilencre lapot, amikor a teljes támogatást a “megtűrt” projektjére fordította), ami igencsak kockázatos és az adott korban a közvélekedéssel homlokegyenest ellentétes volt. Hittek valamit, tettek, kockáztattak, akkor is, ha az túl volt a biztonságos, elfogadott, megtűrt és megszokott határon.

Hogy ez kinek-kinek mit jelent, ahhoz mindenkinek a saját elképzeléseinek megértésén át vezet az út.

oszd meg!
  • “Így végiggondolva érthető, hogy az agyam miért mérlegel ilyen elvek mentén. Ugyanis ezzel a módszerrel csökkenthető a kockázat, ami a testre vonatkozik: csupa olyan dolgot választ, ami ismerős,”
    Viszont van egy bizonyos kockázat, amit elfogadva előrelépetsz.
    Kinek-kinek más. Néha lehetőségektől függ.

    Ezzel a hárommal szemben ugye ott van az a több ezer ember, akik pl. sarkkutatókként megfagytak, repülőgép építése közben haltak meg, minden pénzüket elvitte egy-egy sikertelen kutatás…
    Szóval érdemes mérlegelni azt a kockázatot.