Fénycsepp a sötétség tengerében

Fényt visz a sötétbe, meghitt hangulatot kölcsönöz, az elmúlásra emlékeztet: a gyertya, és annak fénye

 

Szimbólumok

 

Az valószínűnek látszik, hogy nincs elég szavunk arra, hogy minden érzésünket és gondolatunkat verbálisan megfelelően kifejezzük. Sőt, azt hiszem, nagyon ritkán – vagy talán soha – nem tudjuk pontosan kifejezni szavakkal azt, ami bennünk van. Úgy pedig biztos nem, hogy azt a másik pontosan úgy értse, ahogy azt mi gondoltuk. (Már ha ez cél.) Ez egy elég nagy hátránya annak, hogy ilyen bonyolult gondolkodó lények, más szóval: emberek vagyunk.

De azért kitartóan szoktunk próbálkozni. Hiszen emberek vagyunk.

Több eszköz is van azonban, ami segíteni tud. A történetmesélés például ilyen, a művészet is, és az is, hogy sokszor elmondjuk ugyanazt egyre hangosabban – csak az kevésbé hatásos. Ennél több fokkal hatásosabb az, ha szimbólumokat használunk. Nem azt mondjuk, amire konkrétan gondolunk, hanem keresünk valamit, ami jobban hasonlít hozzá, mint a szavak.

Például lehet azt mondani, hogy az élet véges, hogy a születéstől a halálig lassan elfogyunk, és hogy ami utána történik, arról nem tudjuk, hogy micsoda, és ezért olyannyira rettegünk tőle, hogy lehetőleg nem is gondolunk rá. Ezek csak szavak (élet, elmúlás, halál), hiányzik belőlük a lényeg. És mennyivel jobban ki tudja fejezni ezt az eléggé összetett hangulatot, vagy épp ezt a nagyon egyszerű, de szavakkal el nem mondható érzést egy kép, egy mindenki által könnyen érthető szimbólum, amiben benne van minden.

Például egy gyertya.

power-18536_640
(Fotó: PDP @pixabay)

 

 

“A világosság a sötétségben fénylik…”

 

Van valami misztikus a gyertyában. Lehasít egy darabot a sötétségből és fényével tölti ki azt. Szembeszáll a homállyal, életet visz oda, ahol félelem és bizonytalanság van.

“A gyertya megvilágítja a sötétet, de a sötét nem sötétíti el a gyertyát.” – Jodi Lynn Picoult

Érdekes, hogy általában valahogy a sötétséggel szemben határozzuk meg a fényt, nem önmagában. Ezért talán nem véletlen, hogy a keresztény kultúrában alapvetően a Logosznak, vagyis az Isten Igéjének szimbóluma: “Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert”. Valamint Jézust, a Szentháromság második személyét is jelenti – a megváltót, aki fényt hozott az emberek közé, és akinek magának is meg kellett halnia, hogy az embereket megváltsa.

Mifelénk inkább ebből, a keresztény kultúrkörből származtatott, az idők során némileg módosult jelentései ismertek a gyertyának. Minden fontosabb ünnepünkön megjelenik, a húsvéttól a karácsonyig.

Valamint végigköveti az életet is, a fontosabb fordulópontokon mindig megjelenik. Keresztelésnél Krisztus világosságát, a keresztségben való újjászületést jelképezi a gyertyagyújtás, a születésnapi tortán többek közt az éveink számát tartjuk számon velük, de a füstjével továbbítódnak a kívánságok is a mennyek felé. A szentelt gyertya fénye mutatja a haldoklónak az utat a mennyország felé, a füstje pedig távol tartja a lelkétől a gonoszt.

Érdekességként, a buddhizmusban – talán nem meglepő módon – a megvilágosodás, vagy épp a boldogság szimbólumaként jelenik meg a gyertya fénye.

“Több ezer gyertyát gyújthatnak meg egy egyetlen gyertyáról, de a gyertya életét nem fogják megrövidíteni. A boldogság sem csökken soha azáltal, hogy megosztják.” – Buddha

 

Átmeneti rítusok

 

A rítusok fontos jellemzői a társadalomnak: egyben tartják, együttműködésre sarkallják a társadalom egészének, vagy kisebb-nagyobb csoportjának tagjait. Rengeteg ilyen van, sokban veszünk részt magunk is, csak legfeljebb nem hívjuk így őket. Az iskolai ballagástól a reggeli munkahelyi közös kávézáson át a tejfakasztó bulikig mind rituális tevékenység: a helyesnek tartott viselkedés társadalmilag szabályozott lefolyása. 

Vannak a rítusok között olyanok, amik életünknek komolyabb fordulópontjaihoz, olykor kríziseihez kapcsolódnak: a születéshez, a házassághoz, a halálhoz. Mind olyan esemény, ami után semmi se lesz már ugyanaz, mint előtte volt. Az emberből, ha gyereke születik, szülő lesz. Ha meghalnak a szülei, árva.

Az ezekhez kapcsolódó rítusokat nevezik átmeneti rítusnak (rites de passage).

Ezekre pedig leginkább azért van szükség, hogy az ember életében beállt, gyakran hirtelen változások feldolgozását megkönnyítsék, tompítsák, lelassítsák. Időt és teret biztosítsanak az egyénnek arra, hogy szembenézzen a változással. Nem ritkán még szerepet is kínál számára – talán hogy ne kelljen azon gondolkoznia, hogyan illik ilyenkor viselkedni, talán hogy megkönnyítse az új élete elfogadását, talán csak azért, hogy “rend legyen”. És talán azért, hogy ne nyomja el magában az érzéseit, hanem legyen tere azok megélésének.

 

“Ügyetlenül küszködünk…”

 

A halál, az egy különös valami. Valószínűleg sokkal jobban meghatározza a mindennapjainkat, mint amennyire azt bevallanánk. És, bár igyekszünk jó mélyre elnyomni ezt, néha történnek dolgok, amik kíméletlenül emlékeztetnek saját halandóságunkra.

Ilyen esemény a hozzánk közelállók elvesztése.

„Ügyetlenül küszködünk mindnyájan, hogy aztán magunk is egyedül maradjunk, amikor szembesülnünk kell.”  – Dr. Polcz Alaine

Korábban pontosan kidolgozott koreográfiája volt a gyásznak. A siratás, a virrasztás arra szolgált, hogy a gyászoló kipanaszkodja, kisírja magából az első sokkot, miközben ott voltak vele a többiek, nem maradt tehát magára. A halottat a szerettei mosdatták, öltöztették, így lehetőségük volt elbúcsúzni tőle érintéssel, egy utolsó simogatással, és ez azt az érzést is megadta, hogy még tesznek, még tehetnek érte valamit. Gyertyát is ezért gyújtottak: hogy segítsék a fényével az elszálló lélek mennyekbe jutását.

burn-19123_640
(Fotó: PDP @pixabay)

A temetés ugyancsak a búcsú ideje volt, ahol a hozzátartozó ráadásul megtapasztalhatta a rokonok, ismerősök támogatását, a tiszteletet és az együttérzést, a társadalom megtartó erejét. A gyásznak megvolt a maga időtartama: közeli rokont egy évig, távolabbi rokont fél évig illett gyászolni. Ebben az időben gyászruhát viseltek, ezzel jeleztek a társadalom felé, hogy fájdalmakat dolgoznak fel, hogy kímélettel legyenek feléjük.

Ma már mindez eltűnőben van. Valahogy fontosabb lett, hogy kifelé mit mutatunk, mint hogy befelé mit érzünk. Fontosabbnak tűnik, hogy erősnek mutassuk magunkat, semmint hogy bevallhatnánk – akár csak magunknak is – az érzéseinket, a fájdalmunkat. Gyakran fordul elő, hogy magunk maradunk a gyásszal, és inkább elnyomjuk azt, eltereljük a figyelmünket, nehogy gyengének, sebezhetőnek, érzőnek lássanak mások, vagy magunk magunkat.

 

Lelkeknek emlékezete

 

A halottak napját így is nevezte a köznyelv valamikor. Az eredetileg katolikus ünnepet később más felekezetek is átvették, mára pedig majdhogynem teljesen független a vallástól: az is kimegy ilyenkor a temetőbe, aki máskor nem, az is gyújt gyertyát a szerettei emlékére, aki egyébként nem hisz a mennyországban és a pokolban.

A keresztény egyházban 998 óta létezik a halottak napja, a mindenszentek ünnepe után egy nappal, november másodikán. Eredetileg az elhunyt, de az üdvösséget még el nem ért lelkekre emlékeztek ezen a napon, gyertyát is az ő megsegítésükre gyújtottak, hogy lelkük a tisztítótűzből (purgatórium) kijusson és üdvözülhessen.

Mára már inkább egyszerűen a halottakra való emlékezés napja.

Van abban valami megindító, ahogy ilyenkor éjszaka a gyertyák fénye beborítja a temetőket.

oulu-85228_640
(Fotó: tpsdave @pixabay)

 

Máskor, máshol – máshogy

 

Már az ókori Rómában is tartottak megemlékezést a holtak tiszteletére: Feralia volt a neve, február 21-én tartották. Ilyenkor a hozzátartozójuk sírján áldozással ünnepeltek (étellel, virágokkal, gyümölccsel), a templomok zárva tartottak, és az oltárokon sem éghetett áldozati tűz. Az igazán érdekes azonban az, hogy ennek másnapját, február 22-ét az élők kiengesztelésére szánták, ez volt a Caristia, a kölcsönös szeretet ünnepe: egy vidám ünnep, amikor az emberek egymásra figyeltek, megajándékozták egymást, és áldozatot mutattak be a családokat védő istenségeknek és az ősök szellemének hálájuk jeléül, hogy óvták őket egész éven át. Tulajdonképpen megköszönték, hogy életben vannak.

A Día de los Muertos pedig a mai napig Mexikó legnagyobb zenés-táncos, színes-szagos ünnepe. Náluk a megboldogultak emléke identitásérzetet ad, a kultúrához való hozzátartozás érzését segíti, másrészt pedig a halálról ők inkább az élet örömeire asszociálnak, és vigasságra biztatnak. A hiedelem szerint ilyenkor egy napra visszatérnek a holt lelkek a túlvilágról, és a feldíszített sírnál a kedvenc ételükkel-italukkal várják őket, majd reggelig fesztiváloznak a sírok között.

skull-450746_640
(Fotó: coombesy @pixabay)

 

A halálfélelem

 

A halál önmagában nem rossz dolog, ezt majdnem mindenki belátja, aki foglalkozik a kérdéssel. Az élet része, természetes folyamat, valaminek a vége. Egy pillanat. Hogy mi történik akkor pontosan, fiziológiailag, biológiailag, azt is lehet tudni. A kérdés inkább az, hogy mi van utána – már ha van egyáltalán valami.

Ez olyasmi, amit, amíg élünk, valószínűleg sosem fogunk biztosra tudni. Amit nem tudunk, attól pedig általában félünk.

Én azt hiszem, hogy nagyjából mindegy, mit hiszünk arról, ami odaát ránk vár, megtapasztalni csak egyetlen egyszer fogjuk, és amikor megtapasztaljuk, akkor már nem fogunk élni.

A halált övező rítusok, szokások pedig talán inkább az élőknek szólnak, nem a holtaknak. A gyász az ő fájdalmuk, a veszteségérzet az övék, azt nekik kell feldolgozniuk. A halál utáni lét vagy nemlét fantáziái is az élők megnyugtatására, vagy épp motiválására alkalmasak.

Ezzel együtt nem csak hogy érdemes, de talán fontos is foglalkozni a kérdéssel. Mert valószínűleg sokkal jobban meghatároz bennünket a haláltól, az elmúlástól, a semmitől való félelmünk, mint azt gondolnánk. Ha úgy nézzük, életünk állandó veszélyben van, ráadásul nincs igazi befolyásunk rá, mikor történik velünk bármi végzetes. Még ha azt hisszük is, hogy tehetünk lépéseket a biztonság felé, az többnyire csak illúzió marad. És mivel a halált valami szörnyűségnek képzeljük, a tőle való félelem folyamatosan ott mozog bennünk, jó mélyre elásva – de folyamatos hatással életünkre.

A halál elkerülhetetlen közeledtét, az ebből fakadó folyamatos és erős feszültséget használhatjuk akár életünk legerősebb mozgatórugójának is. Olyan valaminek, ami állandóan mozgásban tart, ami folyton emlékeztet arra, hogy még élünk, most van itt a lehetőség, hogy tegyünk – hát tegyünk!

Ehhez képest általában inkább a leplezését szoktuk választani. Elfordulunk az idősektől, mert a saját elkerülhetetlen öregedésünkre emlékeztetnek minket. Tabunak tekintjük a halált, inkább nem is beszélünk róla, vagy eltúlozzuk, viccet csinálunk belőle, és horrorfilmeket nézünk, hogy biztonságból borzonghassunk. Ha elveszítünk valakit, önmagunkat hibáztatjuk a haláláért, vagy épp ékszert csináltatunk a hamvaiból, hogy mindig velünk lehessen. Becsatoljuk a biztonsági övet a repülőn, és harminc felett elkezdünk egészségesen étkezni és még kocogni is eljárunk. Mindenhová sietünk, hogy nehogy lemaradjunk valamiről, hogy még beleférjen az időnkbe. Fogyasztókká válunk, javakat halmozunk, hogy megpróbáljuk betömni azt a lyukat, ami ott tátong bennünk, a semmi űrjét.

És így tovább.

 

Fénycsepp

 

Amikor gyertyát gyújtunk, gyújthatjuk azt a szeretteinkre való emlékezés kedvéért, de gyújthatjuk azt ugyanakkor a magunk kedvéért is. Hogy emlékeztessük magunkat ezzel az egyszerű, a szavaknál mégis sokkal mélyebb szimbólummal az élet véges voltára, a halál természetességére, és talán arra is, hogy félni fölösleges. Például azért, mert akár félünk, akár nem, ez nem változtat azon a tényen, hogy meg fogunk halni – akkor már érdemesebb nem félni. Így egy csomó időnk és energiánk marad akár a szeretteinkre emlékezni, akár a saját életünket élni.

“Jobb gyertyát gyújtani, mint szidni a sötétséget.” – Konfuciusz

És gyújthatunk gyertyát azért is, mert van valami különleges, talán varázslatos a gyertyafényben. Meghittséget, nyugalmat, csendet sugároz, összehozza az embereket. Ezek pedig olyan értékek, amikből nem árt, ha olykor jut mindenkinek. Akár nekünk is.

4180036460_4a6d65f1dd_z

 

(Források: wikipedia/halál/halottak napja, katolikus lexikon, lelkititkaink, Magyar Néprajzi Lexikon)

 

 

oszd meg!