Fotótörténet – A Poertré rejtélye

Hogyan készülhetett Poe-ról portré 55 évvel a halála után?

A legismertebb fotót Edgar Allan Poe-ról ezen a titokzatos néven ismerik: 1848 “Ultima Thule” daguerreotype of Poe.

Ahogy az kitalálható, 1848-ban készült (amikor minálunk forradalom zajlott éppen), és dagerrotípiáról van szó. Részletet már láthattunk belőle az előző cikkben, íme a teljes:

edgarallanpoe-photo-shared-cc-by-the-dark-clown-287x360

A dagerrotípia az első gyakorlati használatba került, és egyébként elég bonyolult képrögzítési eljárás. Ezüstözött, polírozott rézlemezt használtak, meg jódot, a híváshoz higanygőzt és nátrium-szulfátot, meg egy kis aranyat is – és ennyit a kémiáról. Az fontos apróság, hogy minden egyes dagerrotípia egyedi volt, nem lehetett másolni.

Érdekesség, hogy az eljárás feltalálásakor az expozíció 15-30 percig tartott. Poe-nak szerencséje volt, mert mire kamera elé állt, a módszer finomodott annyit, hogy elég volt csupán úgy egy percig mozdulatlanul pózolnia, hogy a kép elkészüljön.

Az Ultima Thule kifejezés az ókorból származik, amikor azt jelentette, hogy “az ismert világ legészakibb szigete”. Ez a hely a földrajzi felfedezésekkel párhuzamosan került egyre északabbra az idők során, jelentette Izlandot, Norvégia egy részét és Grönlandot is. Átvitt értelemben (és itt inkább erről lehet szó) valami olyasmit jelent inkább, hogy “túl az ismert világ határain”. Nagyon misztikusan hangzik.

A képen, Poe mellkasának jobb oldalán (szemből nézve a balon), van egy írás:

ctt1904

 

Eszerint egy C. T. Talman nevű (valószínűleg) férfiú készítette a képet, 1904-ben.

Ha ez így van, akkor elmondhatjuk, hogy Mr. Poe nagyon is jó formában van, már ahhoz képest, hogy ekkor már 55 éve halott volt.

Csoda hát, hogy nem mosolyog?

És nem látta, nem akarta látni, hogy a remek színeket, amelyek olyan élettelivé tették a képet, az arcáról rabolta el.

E. A. Poe: Az ovális arckép – Pásztor Árpád fordítása

Mindez persze a gótikus és misztikus novellák nagymesterétől és a detektívtörténetek feltalálójától nem is akkora kunszt. Hisz még abban sem biztos a tudomány, hogy pontosan mi okozta a halálát. (1849 októberében, az utcán találtak rá elég rossz állapotban, félrebeszélt, de még négy napig életben volt. Ezalatt az idő alatt egyszer sem tért magához annyira, hogy el tudja mondani, mi történt vele, például miért viseli másvalaki ruháját. Többször szólított egy bizonyos Reynolds nevű illetőt, akiről szintén nem tudjuk, hogy kicsoda.)

És a személyét övező rejtélyek a halálával sem szűntek meg. Az 1930-as évektől például minden évben, Poe születésnapjának éjjelén megjelent egy titokzatos idegen a sírjánál egy üveg konyakkal és néhány szál rózsával. A virágokat letette, töltött magának egy pohárral az italból, a sírra köszöntötte azt, ivott, majd távozott. Olykor üzeneteket is hagyott, de ez csak később vált szokásává. Senki nem tudja, kicsoda az illető (illetve kik voltak az illetők) – pedig érdeklődőkből és önjelölt nyomozókból nem volt hiány -, csak azt, hogy 2009-ben, Poe halála után 160 évvel, a tradíció abbamaradt…

Na persze a kép titka nem ennyire misztikus, van rá logikus magyarázat.

Abban az időben, amikor a dagerrotípia készült, még nem vonatkoztak a fotókra a szerzői jogok. A jogi oltalomba vétel csak mintegy negyven évvel később, 1882-ben merült fel, amikor is egy Napoleon Sarony nevű fényképész beperelte a Burrow-Giles Lithographic Company-t, mert  a művész Oscar Wilde-ról készített felvételét egy hirdetéshez használta fel. (A kép igen sokatmondó címe a következő: Oscar Wilde No. 18.)

Oscar_Wilde_by_Napoleon_Sarony_(1821-1896)_Number_18

 

Sarony megnyerte a pert, plusz 610 dolláros kártérítést kapott (az mai árfolyamon több mint 10.000 $, ami forintba átszámolva… á, hagyjuk ezt), és az ügy nyomán törvénybe iktatták, hogy a fotókat is megilleti a szerzői jog védelme.

1904-ben, amikorról a szignó és a “copyright” szöveg származik, már – nyilván – érvényben volt a szerzői jog. Azonban, ahogy ez a fenti képről nem derül ki, a felirat nem a dagerrotípián van.

C. T. Talman ugyanis “csak” lefotózta a dagerrotípiát, és a fotóra írta rá a szöveget, jogot formálva rá, hogy szerzőként eztán őt tüntessék fel. Ezzel egyrészt nagy szolgálatot tett a világnak, hiszen így maradhatott fenn a portré az íróról. Másrészt viszont erősen kérdéses, hogy nem követett-e el ő maga szerzői jogsértést, amikor magáénak tekintett egy másvalaki által készített felvételt. (Feltételezhetően azért, hogy eladhassa azt.)

Bonyolult jogi kérdés ez, onnan kezdve, hogy a kép készültekor nem védte a szerzői jog a fényképeket, azon át, hogy vajon egy felvételről készült felvétel mennyiben tekinthető szerzői alkotásnak, odáig, hogy vajon mostanra mi a jogi státusza a képnek (és egyáltalán, melyik kép jogi státuszát kell figyelembe vennünk). Ezek alapján az sem biztos, hogy szabadon, nyilvánosan felhasználható művészeti alkotásról van szó, és épp vétek, amikor mégis közzéteszem… De ezt azért nem nagyon hiszem. Hiszen bármelyik alkotást is vesszük alapul, a szerzője már valószínűleg több mint 70 éve halott, és így lejárt a szerzői jog is. (A wikipédia szerint legalábbis így van.)

Laurell W. Russwurm írónő, szerzői jogi szakértő (és az internet-szabadság harcosa) két cikkében is foglalkozik a kép jogi státuszával. Cikkeiből az is kiderül, hogy az eredeti dagerrotípiáról továbbra sem tudjuk pontosan, ki készítette, de a keresés két jelöltre szűkül.

A wikipédián két verziója is megtalálható a képnek, az egyik a fent bemutatott kép, a másik ugyanennek egy oválisra vágott, kissé retusált verziója. (Mely azért is érdekes, mert Poe egyik novellájának a címe épp ez: Az ovális arckép.)

Edgar_Allan_Poe_2_retouched_and_transparent_bg-269x360
Az ovális arckép

Az elsőnél 2012-ben egy bizonyos W. S. Hartshorn volt feltüntetve szerzőként (Samuel Welds Hartshorn (1802 – 1885)), a másodiknál pedig Edwin H. Manchester.

Ma már mindkettőnél ez utóbbi, Manchester neve szerepel.

Ami egyértelműnek látszik, és ebben minden forrás egyetért, az az, hogy hol és mikor készült a kép: a Masury & Hartshorn nevű cégnél, Providence, Rhode Island, 1848 november 9-ének délelőttjén. És akkor ezek szerint vagy maga Hartshorn készítette, vagy Manchester, aki, egy másik cikk információi alapján, fotóasszisztens volt a cégnél – és ez utóbbi a sokkal valószínűbb. (Michael J. Deas: The “Ultima Thule” Daguerreotype)

Így tehát közel 100% valószínűséggel megállapítható, és mondjuk is akkor ki, hogy ki legyen mondva: a felvétel Edwin H. Manchester munkája.

Az eredeti dagerrotípia az idők során eltűnt. Így aztán, bármilyen szándékkal is próbálta megszerezni magának a kreditet az a bizonyos C. T. Talman, aki lefotózta azt, azt hiszem, szerzői jog ide vagy oda, megbocsáthatjuk neki. Ha ő nem lett volna, ma talán egyáltalán nem ismernénk a képet.

 

Források, információk, érdekességek és képek:
http://laurelrusswurm.wordpress.com/2011/06/05/theft-by-copyright-c-t-talman-vs-w-s-hartshorn/
http://laurelrusswurm.wordpress.com/2012/09/14/revisiting-edgar-allan-poe/
http://en.wikipedia.org/wiki/Burrow-Giles_Lithographic_Co._v._Sarony
http://en.wikipedia.org/wiki/Poe_Toaster
http://en.wikipedia.org/wiki/File:Edgar_Allan_Poe_2_retouched_and_transparent_bg.png
http://www.eapoe.org/papers/misc1921/deas107a.htm

…és persze:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Dagerrot%C3%ADpia
http://hu.wikipedia.org/wiki/Edgar_Allan_Poe

oszd meg!