Csőke Renáta Quartet – helyzetjelentés

“Nem tudom, ki írja a dalokat” – Krommer Balázzsal beszélgettem a Csőke Renáta Quartet közelgő fellépése kapcsán.

CSRQ

Csőke Renáta – ének
Baksa Péter – nagybőgő, basszusgitár
Ferenczi Roland – gitár
Krommer Balázs – dobok

A pécsi, ethno-jazz stílusban játszó zenekar több éves múltra tekint vissza. Az évek során számtalan fesztiválon léptek fel, klubokat töltöttek meg, hazai és külföldi turnénkon is jártak már. Az élet azonban úgy hozta, hogy a tagok most többen többfelé élnek, ám most ismét összejönnek koncertezni: 23-án, csütörtökön a Létrában hallhatjuk őket.

Pécs belvárosában egy kávé mellett a zenekar dobosával, Krommer Balázzsal beszélgettem.

krommer

Habár pécsi zenekar vagytok, jelenleg sokan sokfelé éltek. Hogyan tudjátok ezt összeegyeztetni?

Körültekintő szervezéssel. (Mosolyog.)

Én a magam részéről életben tartom ezeket a grúvokat, szoktam gyakorolni őket tudatosan, hogy a felszínen maradjanak. De játszottunk annyit együtt az aktív időszakban, hogy pár próbával meg tudjuk oldani. Akár félév, egy év, vagy, mint ahogy a nyári koncert bizonyította, két év után is a csúcsra tudunk lendülni.

Igazából azt hiszem, hogy bennünk él ez a történet, bennünk élnek azok a szép pillanatok, időszakok, koncertek, külföldi utak – és magát eteti ez az élmény.

Még az is lehet, hogy hosszú távon jól jövünk ki ebből, hogy kicsit szellőzik a zenekar, mert azt érezzük, hogy most aztán abszolút újult erővel és frissülten állunk neki. Mindenki nagyon lelkes.

A zenétek teljesen egyedi, ethno-jazz stílusba szokták sorolni. Mekkora közönséget lehet ezzel megtalálni?

Ez rétegzene, nem popzene, mély és ősi emberi érzelmekre apellál. Aki hallgat minket élőben, az ilyesféle visszajelzéseket szokott adni.
Nagyon mélyre nyúl, és mély húrokat penget. Nyilván erre nem mindig mindenki vevő: nem feltétlenül vállalja az átlag koncertlátogató, hogy nagyon mélyen nyúlkáljanak benne, olykor csak lazán szórakozni akar, vagy slágereket dúdolni. Ez viszont nem a mi történetünk.

De ha ez így van, akkor nektek ebből a mélységből valamit elő is kell hozni magatokból a színpadon.

Hát nem valamit, hanem mindent. Ez nem diavetítés.

Ez úgy működik, hogy fölmész a színpadra és átadod magad a zenének. Ott az a feladatod, hogy megnyílj a zenének és a hangszerednek. Inspiráld a többieket – a zenésztársaidat, akik jó esetben ugyanezt csinálják. Egymást inspiráljátok.

A közönség is ugyanezt teszi, ő is alkotórésze a folyamatnak. Az, hogy nincs a kezükben hangszer, csak egy dolog. De a figyelmükkel, lélegzetvételükkel, tapsukkal hozzájárulnak a hangulathoz, hozzájárulnak a spontán értékteremtéshez.

Az, hogy értelemmel és érzelemmel bíró emberi lények vannak ott, akik figyelnek, ad egy megmagyarázhatatlan energiatöbbletet az egésznek. Azt szoktam mondani, hogy ez olyan, mint egy generátor, ami a közönség és az együttes között működik.

A ti zenétek improvizatív. Vannak keretek, amikről ráismerni egy számra, de a közte lévő rész improvizáció. Mivel csak ritkán találkoztok, ám mégis működik ez köztetek, az feltételez valamiféle különleges emberi kapcsolatot is.

Részben. Ez is fontos, de csak harmadrészt. Az első és legfontosabb, hogy mindenki a maga hangszerén magas szinten legyen. Csak akkor tudsz spontán kifejezni dolgokat a hangszereddel – másokkal együtt. Ez egy nagyon fontos faktor. Nem feltétlenül kell sorba állítani ezeket, de ez fontos. A másik fontos faktor, hogy már rengeteget zenéltünk együtt.

Az, hogy spontán reagálunk egymásra és, hogy mindig kicsit más az egész, ebben azért van egy illuzórikus perspektíva is. Az improvizáció is tulajdonképpen már játszott hangokból, már játszott ritmusképletekből tevődik össze, egyedi módon. De azok a már játszott hangok, skálák, harmóniák, azok azért valahol már történtek. Nem biztos hogy abban a sorrendben, nem biztos hogy abban a tempóban, nem biztos hogy abban a hangfekvésben. De valahogy már egyenként történtek. Végül is alapvetően tizenkét hangunk van az európai zenében. Ez a szabadság és a törvényszerűség nagyon szép összhangja, ez történik az ilyen zenékben.

Ezt értem, de a koncerten abban a századmásodpercben, amikor egy zenei rész kezdődik, az, hogy akkor mi jut eszedbe, vagy hogy a fejedben párhuzamosan lévő több variáció közül miért pont azt játszod amit játszol, az tőled függ. Nem?

Igen, ez olyannyira tőlem függ, hogy már tőlem sem függ, hanem rajtam túlról érkezik. Akkor már nincs döntés. Akkor már teljes az azonosulás a semmivel, vagy a magasabb énnel, vagy az abszolútummal, vagy a világszellemmel, vagy nem tudom – amit akarsz – bármelyik. Jó esetben akkor már teljesen éntelen vagy, és átadtad magad a pillanatnak. Olyankor te már csak egy kihegyezett membrán vagy. Egy médium vagy, aki nem tud az egészről semmit, de mégis valahogy csinálja.

Eljutottunk odáig, hogy ti gyakorlatilag egy playback zenekar vagytok.

(Nevet.)
Hát igen. Csak nem tudjuk, hogy ki írja a dalokat.

Igen. Ha playback zenekar vagyunk, akkor nem tudjuk, hogy kinek a számait adjuk elő. Így is nézhető a dolog, simán.
De azért te ott vagy ezekben a fázisokban. Nem lehet ebben a műfajban hazudni.

 

 

Más téma. Minden fellépésnek megvan a maga technikai háttere. Erősítők, keverők, helyszín, hangtechnika, személyzet. Ez a háttér ahány fellépés, annyiféle. Emiatt sokszor csak a helyszínen szembesülsz azzal, hogy mi hogyan szól.

Ez így van. De mondjuk ha az ember ugyanabban a közegben többet mozog, akkor visszatérő figurák vannak, akikkel már ismerjük egymást, akiknek már nem kell sokat magyarázni. Eléggé fontos tényező ez is, mert a zenénk nem a semmiből szól, hanem van egy közege, és hangosítani kell. Ez általában nyűg meg macera, de néha nagyon jól sikerül. És akkor nagyon jól tudunk szólni. Szerintem a nyári szabadtéri fellépésünk ilyen volt. Ott sikerült megtalálnunk a hangzást.

Úgy tudom, a közeljövőben újra felléptek.

Abszolút jól tudod: mégpedig október 23-án, ünnepnap este, csütörtökön a Létrában. Már csak abban reménykedem, hogy sokan eljönnek.

fotók, videó:

első kép: commandantegrande

kiemelt kép, második kép, videó: kisfröccs pikcsörsz

 

oszd meg!