Csatahajó

Liam Neesonnak magas az órabére – avagy a leopárdgekkók nem ismerik a periódusos rendszert.

Egy régebbi, 2012-es, a Csatahajó (Battleship) című ZS kategóriás sci-fi filmmel találtan magam szemben a minap. A filmkritika nem az én műfajom, mert nem is értek hozzá, meg alapjában nem okoz örömet a kritizálás, de ez az írás nem is az. Mármint nem filmkritika. Mert azt csak filmről lehet írni. (Gyenge poén. Bocs. (De jobbat nem is érdemel az alkotás. (Bocs-bocs.)))

Szóval nyugodt szívvel állok neki spoilerezni, mert aki még nem látta a Csatahajót, sajnos az sem kap semmiféle katarzist a filmtől, akár olvassa ezt, akár nem.

A film (nevezzük így azért a továbbiakban, mert érthetőbb, mint ha azt írnám hogy izé) egy tengerészeti össznemzeti hadgyakorlat éles helyzetté alakulása egy földönkívüli támadás kapcsán. Az egyik húzónév a stábban Liam Neeson – mindannyiunk Qui-Gon Jinn-je, aki miatt végülis Dath Vader-ré lehetett Anakin, mert valamikor kisiskolás korában elvitték az édesanyjától. Szóval ebben a filmben Neeson egy admirálist alakít, aki a film túlnyomó részében nem is szerepel, csak valakinek az apja, és ünnepi beszédeket mond, meg keretezi jelenlétével a történetet. Valószínűleg magas lehet az órabére, azért csak ennyit van a vásznon. És nemcsak, hogy nem ő osztja az igazságot, de még egy pofont sem ad senkinek.

A főszereplő egy…
… bla bla bla bla…

…tehát amerikai, csibészből hőssé váló hazafi, aki kibékül azokkal, akikkel az elején rosszban van, megmenti a világot, és Neeson lányát szereti. Az ő esetében minden paraméter együtt áll, hogy akár Andrew G. Vajna is támogathatta volna a produkciót. Mert hát van jellemfejlődés a darabban. És Vajna számára ez az egyik legfontosabb egy forgatókönyvben.

Ja, játszik benne Rihanna is! Ráadásul esernyő nélkül.

De a lényeg nem ez. Ugyanis a világ tényleg bajban van. Idejönnek az ufók, akikről kiderül, hogy nem szeretik a napfényt, mert hát olyan a szemük mint a leopárdgekkóknak, és az egyik tengerésznek volt is ilyen állata, csak nem szerette a tengerpartot. Mi van? De ez tényleg elhangzik a filmben.
Természetesen a földönkívüliek emberszabásúak (többnyire), és egyben gekkók, meg páncélozottak (szuper-erős páncéllal), és hogy gonoszabbnak tűnjenek, van nekik hosszúkás szarupikkely-szakálluk, bajusz nélkül. (A jelmeztervező szomszédjában túl sok volt a kerti törpe.) A technológia kísértetiesen álca technológia, de ez érthető, mert a Transformers alkotói gárda is részint a mű mögött áll.

Az csakhamar nyilvánvalóvá lesz, hogy a leopárdgekkók eszközei azért mérhetetlenül pöpecek, mert csupa olyan elemből állnak, amelyek a mi periódusos rendszerünkben nincsenek. Így hát igencsak megleckéztetnek. Céljuk az invázió.

Az utolsó fordulópontnál azonban kiderül, hogy öreg medve nem vén medve. Egy múzeumiként őrzött gőzüzemű csatahajó lesz az, a valaha szolgált – többnyire 70 fele járó – legénységével, ami meghozza a várva várt eredményt, és hál’istennek legyőzik az ufókat. Na tessék.

A CGI egész jó a kategóriában (most tényleg (meg hát ugye Transformers)), és a zenék is jól szólnak. Persze, mert AC/DC meg ilyenek vannak benne. De sajnos amikor és ahogy be vannak rakva a sztori alá, az úgy nem jó. Mert giccses. Pedig én szeretem a rockot. De inkább elvesz a hatásból, mintsem hozzáad. Kár.

Ennyi pénzből, már jót is lehetett volna csinálni. Csakhogy én is közhelyes legyek.

De akkor miért néztem végig?

A relatív katarzis is nagy erő. Jó hogy vége lett.

 

 

 

oszd meg!