Cannes-ban nyert az Opera filmje

Űrhajós és kígyó – az Operaház idei évadának image filmjét a nemzetközi zsűri is elismerte, nem csak mi

Ilyen az, amikor egy kedvcsináló működik: kedvet csinál. Pedig alapból nem vagyok nagyon oda az operáért. (Ha leszúrnak valakit, az ne áriázzon még tíz percet, mielőtt meghal, nem? Vérezzen el szépen, csöndben hörögve.)

Ettől az image filmtől viszont majdnem megjött a kedvem hozzá. Jó, mondjuk ha nem is konkrétan ellátogatni az Operaházba, de az operafilmekhez mindenképpen. Mert stílusában erősen a filmes trailerekre hajaz.

És, bár némileg megosztotta a közönséget ez a stílus – hiszen a konzervatívabb kultúrafogyasztóknak kicsit azért meredek, sznoboknak pedig egyenesen felháborító és szentségtörő -, pont ettől működik. A fiatalabb korosztály is felkapja rá a fejét.

Hogy szakmailag is kiváló munka, az egyrészt látszik, másrészt bizonyíték rá, hogy most két díjat is elhozott a Cannes Corporate Media & TV Awards vállalati filmeket díjazó versenyéről:

  • Ezüst Delfin-díjat a legjobb image film kategóriájában (más filmekkel együtt), és
  • Arany Delfin-díjat a legjobb zenéért, abszolút győztesként. A zenét Gulya Róbert szerezte.

És hogy a minőséghez mennyi munkát kellett belerakni, az jól látszik a werkfilmben (aminek végén a teljes stáblista is olvasható).

 

A videó megfejtéséhez pedig íme az eredeti szinopszis:

Talányok és megfejtések – az image film

Viharos éjszaka, Dalszínház utca. Az Opera sarkán őrködő márvány Szfinx felnyitja szemét, az esőben egy régi fekete autó hajt el utasaival: Fausttal (talán a bolygó hollandival), akinek sofőrje maga Mefisztó – egykori Anyegin. Ítéletidő: mennydörgés és villámlás, az ablaktörlő akár egy metronóm. Időnként láttatni engedi Margitot (talán Sentát) – de a nő szempillantás alatt eltűnik -, és nem tudni, hogy csak egy tünemény volt: ábrándkép, vagy a jelen valóság, miként azt sem tudni, az autó elgázolta őt, vagy ott sem volt soha, csak az utas szeme káprázott.

Faust kiszáll, Margitot azonban sehol sem látni, így elindul a Királyi Lépcsőházba vezető bejárat felé. A titokzatos ajtón izzó Opera-kilincs…Hamarosan az Aulában találja magát, szó szerint: saját énje jön szembe vele ellentétes árnyékot vetve, majd folytatván a keresést, egy kígyót követve emeli tekintetét a lépcsőpihenőre, ahol Senta emelkedik ki ódon akváriumában a márványból. Senta, vagy A Rajna kincse sellője lebeg a  vízben, a porladó tér közepén? Ahogy a főhős közelít, a sellő mozdul, megigézi a hollandit… De ki ez a nő, és hol vagyunk? Talán az egyiptomi sivatagban, ahol Aida élve temeti magát szerelmébe – és ezzel önnön börtönébe, vagy mégis Senta végzete néz vissza a hollandira? Ki tudja, hiszen a medaliont felnyitó Faust arcképeiket látja: Margitot és önmagát, s hogy ez csupán a tudós doktor emlékeinek kivetülése, vagy éppen a mában járunk: talány marad.

A páholysor felé vezető ajtó üvegvágatában látjuk őket, amint elfordulnak tőlünk, miként a jövő lép jelenből múltba. És az ajtó régi könyvként nyílik: ahol Tosca néz velünk farkasszemet, aki nemcsak legbelső énjét, de Ulrikaként a jövőt tárja fel Faust előtt. Ám amit Ulrika mutat a hulló, száraz falevelek közt az érdektelen idősíkban: életre kel. Főhősünk a sors útvesztőjében végérvényesen belépett abba a szobába, amit talán Judit kérlelésére tár fel a Kékszakállú (vagy Judit önmaga a hetedik szoba?).  A tudóst azonban hajtja egy belső erő – miközben a világ a feje tetején áll és forog vele. Amikor riadtan a földre huppan, meglátja a herceget, a hattyú párjának arcára égett sötét oldalt. Ahogy a hattyú fordul, úgy fordítja a herceg tiszta emberi arcát a tragikus sorsuk idilljét megzavaró idegen felé. Nem marad utánuk más, csak egy kotta, a fekete tollal.

A hollandi nem adja fel a keresést: beles minden függöny mögé, így találkozik össze tekintete II. Fülöpével – az agg, aganccsá torzult koronát viselő királyéval – és feleségével, Valois Erzsébetével. Valóban Fülöpöt és az ifjú királynét látjuk, vagy ez ismét csak a látszat tréfája volt, és Falstaff ül velünk szemben örök körforgásban Alice-szal, aki lóvá teszi a felszarvazott lovagot? Ki tudhatja, Erzsébet vagy Alice gesztusa éppúgy lehet nyitánya a fájdalmas feljajdulásnak, miként a kacagásra nyíló száj elénk tárhatja magát az Univerzumot, hiszen a fájdalom és az öröm két ellentétes pólusa között az „érzések mindensége” köszön vissza ránk, melyben tovalebeg a hollandi vörös vitorlás kísértet-űrhajója.

De miféle univerzum az, ahová most a hollandi hajója tart, és hogyan tűnhet tova, ha a hollandi éppen az Opera proszcénium páholyában vizitel II. Fülöpnél? És mi lehet az a különösen míves, reliefekkel gazdagított mellvéd a csillagoktól fénylő univerzumban? Kinek a tekintetét követjük, amikor a zenekari árokban játszó zenészeket pásztázva hamarosan a színpadot látjuk, ahol éppen zajlik az előadás: a Hippolütosz repülő lényei és a piruettező balett-táncosok között ott egy ismerős alak. Faust, a tudós távcsövébe kémlel, amikor megpillantjuk azt, amit – akit – ő lát: Sentát, Margitot, a lebegő sellőt, az örök nőt az űrben, a csillagok közt, s lassan kirajzolódik a mellvéd is, és a milliárd égitestnek hitt fénylő pont: az Opera nézőterének csillogó páholysorai. Főhősnőnk „földet érésekor” rájövünk: mindegy, hogy amit az előbb láttunk, káprázat volt-e vagy az emlékezet műve, álom vagy valóság, mert az Operában vagyunk, ahol minden lehetséges. Ahol valóban kinyílik a világ. Shoko Nakamura tényleg csillag: a Nemzeti Balett fénylő csillaga, akit Cser Krisztián, a fizikus operaénekes követett végig a filmben. Hiszen a 2014/15-ös évad Faust-évad: taps és ováció. A láthatatlan háttér egyik fura szobájában pedig talán még mindig ott ücsörög a karmester, aki az imént az árokban vezényelt, miközben az Opera Aulájában „Arpa d’or dei fatidici vati” („jövendőmondó vátesze arany hárfája” – Nabucco, ford. Anger Ferenc), a zenekar hárfaművészei játszanak az idők végezetéig.

(via: opera.hu, fidelio.hu, h/t: umbrella@facebook)

 

 

oszd meg!