Az ördögszekér

Szomorú történet ez. Egy száraz kóró története. Egy ördögszekér ördögi meséje.

Igaz történet alapján.

Cardo borriquero (Eryngium campestre)

Valamikor a háború előtt egy kicsiny dunántúli faluban…

A szomszédunkban lakott egy idős, szikár testalkatú, dolgos, csendes ember: János bácsi. Feleségével, Marika nénivel élt. Kedveltem őt. Kölcsönös érzés lehetett, mert sokszor szinte fogadott fiaként kezelt. Ezt szüleim sem bánták, mert addig is szem előtt voltam, és nem csináltam hülyeséget. Gondolták, csak ragad rám valami a koszon kívül is.
János bá’ sokat ténykedett a birtokán, többféle jószága is volt. Rám legnagyobb hatással mégis a lovak voltak. Hatalmas, fekete, csillogó szőrű, tiszta állatok, kiknek a szemei csak úgy ragyogtak. Sugárzott belőlük az erő. Ketten voltak.
Többször megengedte nekem, hogy egyik-másiknak a hátára üljek. De én ilyenkor mindig féltem egy kicsit. Nem tudom miért, valami olyasmit éreztem, hogy ezek a lovak valamiféle sötét jövőt, balszerencsét hoznak. Szerencsére ez nem így volt, évről-évre szófogadóan és szorgalmasan dolgoztak gazdájuk mellett.

 

divider

 

Egy vasárnap kora reggel – én ugyan még aludtam volna – átszólt az öreg a szomszédból:

– Gyere öcsém, ma dolgunk van.

Akkor még nem tudtam mi, de ugrottam. Elindultunk ketten, a két lóval, befelé a városba. Aznap volt a nagyvásár. Odafele úton elmondta nekem, hogy eladja a lovakat. Meg azt is mondta, hogy ideje lenne nekem már valamiféle fehérnép után nézelődni – pedig még csak tizenéves voltam. Meg mesélt egy jó-pár történetet még az előző háború előttről, más országok népeiről, meg császárról, meg mindenfélét. Közben az úton az ördögszekereket terelte a szél. Annyira még nem volt hideg, de már őszbe hajlott az idő. Lassan beértünk.

A vásári forgatag kicsit ijesztő volt számomra, nem szoktam hozzá. Életemben talán egyszer már elhozott apám, de akkor még olyan pici voltam, hogy nem is emlékszem arra. Most utáltam az egészet. Zavart a hangoskodás, a csúfoskodás, meg a sok büdös ember.
Volt egy fura fickó is ott, valamiféle együgyű félnótás. Pityókás Petyka volt a neve. Ez csak gúnynév volt, nem ivott ő. Mindig józan volt, és csak az igazat beszélte. Ő volt a helyi bolond. Kérdeztem is János bácsit, hogy miért tartják bolondnak, ha csak a valósat mondja, mire ő azt felelte:

– Tudod öcsém, azért, mert az emberek nemigen szeretik az igazságot.

Még jobban megutáltam a vásárt. Kerestem egy eldugott kis helyet egy közeli diófa alatt. Ott vártam meg a végét.

Eloszlott a nép, így hamarabb megtaláltam az öreget, aki már jó ideje keresett engem. Sikerült eladnia a lovakat, szép pénzt kapott értük. Látta rajtam, hogy megviselt ez az egész, ezért megszánt. Nem kellett vele tovább maradnom. A lovakért kapott összeg nagy részét egy bőrszütyőbe tette és a kezembe nyomta:

– No, ezt meg vidd haza az én Marikámnak. Estére én is érkezem majd.

Hazabandukoltam, és a lovak árát odaadtam a feleségének.

János bácsit soha többé nem láttuk.

 

divider

 

Vagy jó tíz évvel később, mikor már a Budapesten laktam, hazalátogattam a szülőfalumba. Az út a városon keresztül vitt, ahol annak idején a vásárban jártunk. A vasútállomáson várnom kellett az átszállásra. A restiben töltöttem ki az üres időt. Ott hallottam ezt a történetet:

A történetet Pityókás Petykáról, aki hajléktalanná lett az évek alatt.  Mindig a város parkjaiban, kertek végében és bokrosokban aludt. Akkor is így volt ez amikor egy éjjel két gonosz ábrázatú ember jött ki a kocsmából, és egyikük elkezdett a bokrok közé vizelni. A Petyka ugyan felébredt, de nem mert szólni. Sok bajt megélt már. Azok meg olyan részegek voltak, hogy észre sem vették őt. Már indulóban voltak, mikor egy hirtelen támadt szellő egy száraz kórót hajtott végig az úton. Ettől a vizelős gúnyosan felnevetett:

– Emlékszel, amikor azt az öreg lókupecet kiraboltuk és megöltük? Előtte hogyan fenyegetőzött, hogy ha más nem is, akkor egy ilyen ördögszekér fog minket elárulni!

A másik is felröhögött, köpött egyet a porba, majd eltántorogtak.

Petyka még éjjel elment a csendőrségre, és mindent elmondott amit hallott. A Petyka, aki mindig csak igazat szólt. Tudták ezt a csendőrök is, úgyhogy cselekedtek. Elfogták a két haramiát és addig vallatták őket, amíg saját kezükkel ásták elő egy, a város melletti réten az elföldelt csontokat. Így lett meg János bácsi teteme. Tíz év után.

És így vált valóra egy önbeteljesítő jóslat. Nem valódi jóslat volt ez, hisz János bácsi nem látta a jövőt. Az ördögszekér nem ördögi. Az öreg csak elültetett egy gondolatot.  A gondolatot, amivel elárulják magukat az aljas, gonosz, buta emberek.
Mert az igazság előbb-utóbb felfedi magát.

 

A történet családi gyűjtés, nem én szerepelek benne, nem velem történt meg. De igazság az alapja. Sajnos.

Kiemelt kép: wikipedia

 

oszd meg!