A Punk Szindróma

A finn zenei élet elég sokszínű, még rendesen világhírű zenekarjaik is vannak, mint a Nightwish, a HIM, az Apocayptica és a többiek. Van azonban egy punkcsapat, akikről eddig semmit nem hallottam, pedig valószínű, hogy hamarosan világhíresek lesznek. Jegyezzük meg, ha sikerül: Pertti Kurikan Nimipäivät

A punk egy életérzés, ezt mindjárt az elején szögezzük le. A rendszer látványos leszarása, lázadás, düh, anarchia, nonkonformizmus, polgárpukkasztás, szembemenni a hétköznapival, a felszínessel, az unalmassal, a híg fossal. Biztostű a fülbe, lerúgott bakancs, filccel dekorált szimatszatyor, hajólakkal belőtt színes taraj, szöggel kivert bőrdzseki ésatöbbi. Az más kérdés, hogy a lázadáson kívül különösebb alternatívát nem ad arra, hogy mit is kéne, inkább csak arra helyezi a hangsúlyt, hogy mit ne, hogy miből van elege, és hogy mi minden menjen leginkább a p*csába – az előremutató ideológia meg a túlzott agyalás eleve nehezen fér össze a punk életérzéssel, mert az azt feltételezi, hogy nem is biztos, hogy valami ellen kell lenni, hanem esetleg valami felé.

Forrás: @pixabay
Fotó: WaltiGoehner @pixabay

De hát így van ez jól. Amikor kamasz az ember, és kezd elege lenni a szüleiből és a tanárokból, meg abból, hogy folyton meg akarják mondani, hogy mit csináljon és hogyan csinálja, nagyjából ugyanezt az érzelmi-indulati szarvihart éli át, gyakorlatilag része a rendes fejlődésnek, és semmi gáz nincs vele, sőt, a magam részéről maximálisan támogatom is. (Nem is egészen véletlen talán, hogy javarészt fiatalok döntik el magukról, hogy akkor mostantól bekaphatja a rendszer, részükről jöhet a Clash és a Taxisofőr.) Na, a punk, mint életstílus, az pont ennek a kiterjesztése, szerintem, egészen a végletekig.

Bristoli punkok, 1980 - Forrás:
Bristoli punkok, 1980 – Forrás: Paul Townsend @flickr

Aztán vagy megunják később, és konszolidálódnak, beilleszkednek a társadalomba, és olyanok lesznek végül, akik ellen korábban lázadtak – vagy megtalálják a maguk útját – vagy maradnak punkok életük végéig. Ez utóbbi opció nem sejtet túl hosszú életet, lévén hogy a punk életmódhoz különféle káros szokások is köthetők, mint például olcsó kábítószer használata, fokozott alkohol- és dohányfogyasztás, könnyű pasik, gyors nők, satöbbi. “Gyorsan élünk, aztán gyorsan meghalunk.”

Vannak, akik egyszerű divatirányzatként, vagy múló hóbortként tekintenek a punkra, de ezzel most ne foglalkozzunk. Habár nagyon szép, ahogy terméket csinál a fogyasztói társadalom valami olyasmiből, ami többek között épp a fogyasztói társadalmat támadja. Talán hogy így győzze le azt, nem tudom. Az is vicc, hogy a fent linkelt Clash videó közben bejön egy reklám. Ez egy ilyen meccs.

Az életstílusnak megvan a saját zenéje is, nyilván. (Sőt, a zene volt előbb.) Ez nem valami túlbonyolított művészet, többnyire pár akkord, egyszerű ritmusok, hangos ének. A lényeg amúgy is inkább a szövegen van. Nyers megfogalmazás, erős indulatok, szexuális áthallások, humor és erőszak, rendszerkritika, társadalmi problémák és ilyesmi. Nem feltétlenül kell zeneakadémiát végezni és klasszika-filológiát hallgatni, hogy valakiből punkzenész és/vagy szövegíró legyen, bár nem kizáró ok egyik sem.

A zenének meg megvan a maga közönsége. És a tere, ahol a közönség és a zene találkozik. Füstös klubok, fesztiválok, meg ahol sikerül.

punk1

Ha azt gondolnád mindezek alapján – vagy az előítéletek, tévképzetek, nemismerésen alapuló félelmen alapuló, távolságtartó vélemények alapján -, hogy ennek az egésznek semmi értelme, és nincs rá semmi szükség, és hogy hát hol van ebben bármiféle érték, és hívni kéne a rendőröket, és különbenis, meg ilyesmi, akkor az csak azt jelenti, hogy keveset tudsz a dologról.

Az értékek bele vannak kódolva az életérzésbe. Olyasmi, hogy egymásra utaltság, egymás kölcsönös elfogadása (vagy valami olyasmi), őszinteség (vagy valami ahhoz nagyon hasonló), meg effélék. Ha beszélgettél már punkkal, tudod, miről van szó. Akikkel én találkoztam, mind legalább olyan barátságos és értelmes volt, mint amilyen szakadt. És egyébként már az is érték szerintem, hogy ha valaki meg meri mondani, mutatni, emlékeztetni tud rá, hogy az, amit a többség életnek nevez, az annyira mű és életellenes, hogy az nagyon nem frankó. Jó arcok, komolyan. Mindet nem ismerem persze, biztos van köztük is bunkó meg erőszakos – ilyet, és még ilyenebbet még egy átlagos bank öltönyös igazgatótanácsában is találsz -, de többségük nagyon is jó fej. Ha lenyúl cigivel, cserébe elmesél egy viccet.

És megvan az a nagyon érdekes tulajdonságuk, ami minden, a társadalom peremére került, vagy magát oda delegált ember sajátja: hogy kívülről, egy lépés távolságból látja azt, amiben te benne élsz. Ez a külső nézőpont egy beszélgetést mindenképp megér.

És akkor ugorjunk át egy pillanatra Finnországba.

Pertti Kurikan Nimipäivät (azaz: Pertti Kurikan Névnapja) egy olyan punkegyüttes, melynek tagjai egytől egyig értelmi fogyatékkal élők (vagy mi mostanában a PC megfogalmazás erre). Autisták, Down-kórosok. És szívből nyomják a rock’n’roll-t!

pkn.jpg-630x352

Hogy hogy jutott eszébe bárkinek is összehozni a punkot meg a srácokat, hogy egy segítőjük volt-e, vagy maguk döntöttek így, azt nem tudom, de olyan szép együttállás ez, ami ritka a világtörténelemben. (Talán még a szendvics feltalálása lehetett hasonló, amikor a kenyérszelet, a vaj és a felvágott kombinációja egyszer csak önálló értelmet nyert.) (Jó, persze, túlzok, de érzékeltetni akartam, hogy nagyon tetszik.)

Mondom, miért tartom zseniálisnak az ötletet.

Egyrészt, az értelmileg akadályozottak számára a zenélés, a zene terápiás hatása közismert. És nem csak számukra egyébként, te is bármikor kipróbálhatod, működni fog, ígérem. Javítja a kedélyállapotot, nyugtat, vagy épp lendületet ad, fejleszt, segíti a kommunikációt, önkifejezést, érzések kifejezését, meg amit akarsz.

Emellett pedig hát előbb-utóbb zene lesz a vége a dolognak, ami nem elhanyagolható szempont.

punk6

Másrészt a punkzene nem a bonyolultságáról híres, így akár némi gyakorlással egy Down-szindrómás ember is lazán eldobolja például az ehhez szükséges felpörgetett négy-negyedet. És az se tragédia, ha olykor melléüt, vagy épp elfelejti a gitáros az akkordokat, vagy a szöveg nincs pontosan a helyén. A punkok ezekből nem csinálnak gondot.

punk3

Harmadrészt ezek a srácok valóban kívülállók, mások, mint a többségi társadalom. Van mi ellen lázadniuk, bőven. Az el-nem-fogadás, a megkülönböztetés, meg ezek ellen.

Negyedrészt láthatóan szeretik is csinálni, de még hogy! Akkora a lelkesedésük, hogy öröm nézni. Szövegeik a saját problémáikról szólnak (például hogy pedikűröshöz járni szívás), előadásmódjuk őszintébb nem is lehetne.

Ötödrészt pedig – ha hiszed, ha nem -, a punk közönség egy rohadtul toleráns és elfogadó közösség. Szeretik ezeket a srácokat.

punk5

 

Ennél jobb dolog pedig nem történhet az emberrel, akár fogyatékkal él, akár nem: szeretni (amit csinál, esetleg azokat is, akikkel együtt csinálja), és szeretve lenni. Szerintem.

Készült az együttesről egy 85 perces dokumentumfilm, Kovasikajuttu (Punk-szindróma) címmel. Van benne minden, zenekaron belüli konfliktusok, kevésbé sikeres fellépések, meg turné Németországba, bulik, sörözések, élet. Hálistennek nem azt a fajta álszent szar (és egyébként káros) nézőpontot választja, ami divat volt egy időben, meg nehezen is szoknak le róla a műsorkészítők, hogy a fogyatékos valami külön fajta, akit csak szomorú zenére lassított képekkel lehet bemutatni és érzelmes narrációval beszélni róla, vigyázva rá, óvatoskodva és finomkodva, de mintha ott se lenne… Hanem bemutatja őket olyannak, amilyenek: emberinek.

punk2

Ugyanúgy szeretik a sört meg a csajokat, ugyanúgy összevesznek és elküldik egymást a p*csába, ha haragszanak, ugyanúgy pofára esnek, ha csúszik a járda, és ugyanúgy élvezik a rock’n’rollt, mint bárki… mármint bárki, aki szintén szereti a sört és a csajokat és a rock’n’rollt és a többi.

És ezt én nagyon bírom.

Ez itt a teasere, roppant szórakoztató:

Most épp azért kerültek reflektorfénybe, mert elindultak az Eurovíziós dalfesztivál finn fordulóján, és igen jó esély van rá, hogy be is fognak jutni, mert a közönség imádja őket. Ha bejutnak, ott lesznek májusban Bécsben a döntőn, és ha nem is tuti, hogy mindent visznek, de az a minimum, hogy jól felkavarják a kedélyeket.

Az utóbbi évek döntősei-nyertesei, főleg és elsősorban Conchita Wurstra gondolok, bebizonyították, hogy a nagyközönség vevő a különlegességre. A közönség másik nagy része pedig rohadtul nem. Ők tudják. Van ebben egy adag Mónika-show hatásmechanizmus is, biztos, meg egy csomó hagyomány és értékrend, ami vagy sérül, vagy pont felszínre kerül, vagy épp egymásnak ütközik, a lényeg, hogy mozgás van, hogy izgalmakkal jár, hogy érdekes, hogy van miről beszélni, és dolgozik az emberben.

Hogy erre szabad-e rájátszani, és direkt ezért indítani a versenyen a Pertti Kurikan Nimipäivät-ot (-et?), hogy etikus-e felhasználni őket ilyesmire, és hogy egyáltalán tényleg erről van-e szó, vagy tök spontán az egész, hogy termék lesz belőlük, vagy megmaradnak embernek, hogy a média mit kezd velük, és a közvélemény mit kezd azzal a képpel, amit a média sugároz – ez majd alakul. Meg ha tényleg bekerülnek a döntőbe, rengetegen fognak foglalkozni az üggyel, pró és kontra, lesz egy csomó cikk meg kommentháború biztosan. Lehet, hogy a mennybe mennek, lehet, hogy dráma lesz a végén, nagyjából mindegy. Részemről nem érdekel különösebben a sztorinak ez a része.

Ők felnőtt emberek, és bármi lesz is velük, azt meg fogják élni valahogy, és ez az ő dolguk. Az is, ha világhíresek lesznek, meg az is, ha nagyot buknak és összetörnek. És az is, ha utána újra összerakják magukat. Hogy milyen hatások érik őket, és hogyan dolgozzák fel azokat, az mind rájuk tartozik. Ez az ő életük.

Az meg tuti, hogy már most sokat tettek elsősorban a saját maguk elfogadtatásáért, másodsorban a többi fogyatékkal élő elfogadásáért, és harmadsorban a punkzenéért is.

És ez szerintem nagyon rendben van így.

oszd meg!