A letölthető tudat – 2/1.

Richard K. Morgan: Valós halál (Altered Carbon) című trilógiájából készített sorozatot a Netflix. A jövőben játszódó neo-noir felveti azt a kérdést, hogy vajon mit jelentene az élet (és a halál (vagy például egy gyilkosság)) akkor, ha rendelkezésünkre állna olyan technológia, amivel letölthetnénk a tudatunkat és átpakolhatnánk azt másik testbe.
Persze az is kérdés, hogy ez egyáltalán lehetséges-e…


Természetesen ennél többről szól a könyv- és a filmsorozat is. Egészen korrekten felépített, némileg a Szárnyas fejvadász világát idéző cyberpunk univerzumban töltögeti idejét és tudatát a mélységesen cinikus, Takeshi Kovacs névre hallgató exkatona főhős. Hol az ún. hardboiled detektívregények modorában, rengeteg akcióval és szexszel, hol pedig nyakig merülve morális és vallási kérdésekben, máskor vérgőzös csatamezőkön és letűnt civilizációk nyomában, évszázadokon átívelő történetben. (A könyvek tartalmából szemezgettem most, a sorozatot még nem láttam végig, de sanszos, hogy ilyen mélységekig, magasságokig és távolságokig azért nem merészkedik.)

Mert az idő csak úgy rohan, ha az ember tudattokja – ami a koponyalaapba implantált kis kütyü – eltárolja a tudat tartalmát és ha meghalsz, egyszerűen átpakolható a lényeged egy másik testbe.
Hacsak a tudattokod nem megy tönkre. Ezt hívják valós halálnak, onnan nincs visszaút.

“Kerüljék az agyalapi traumákat és az energiafegyverrel való fejlövést.”

És igen, ebből az alaphelyzetből, feltételezett technikai vívmányból tényleg izgalmas, rejtélyes-nyomozós történetek kerekedhetnek ki. Például hogy ha valaki 48 óránként biztonsági mentést csinál a tudatáról, de épp kinyírják egy ilyen letöltés előtt, akkor miután újra testet kap az előző tudattartalma, pont két napnyi infó hiányzik az életéből – és pont az a két nap, amikor meggyilkolták. Meg ki lehet találni olyanokat, hogy egy bűnöző – illegálisan – megkettőzi magát. És el lehet gondolkodni, milyen társadalmi-szociális intézkedésekkel tudja biztosítani az éppen aktuális, 25. századi kormányzat az ártatlanul meggyilkoltak új testbe implantálását egy túlnépesedett világon. És ez csak néhány továbbgondolása az alapötletnek a sorozat első részéből.

Most azonban elsősorban annak a kérdésnek a megvizsgálására használjuk ürügyként a Valós halál sztoriját, hogy egyáltalán lehetséges-e a tudat letöltése és átpakolása más emberekbe vagy sem. A tudományos-fantasztikus műfaj fantasztikus részét nem kérdőjelezzük meg – hiszen az a képzeletre tartozik, ott minden megengedett. Különben is szeretjük a cyberpunkot és szeretjük, ha megmozgathatjuk a képzeletünket. (És amikor nem a képzeletünk mozgat meg bennünket – de ez egy másik kérdés.) Most a dolog tudományos részével foglalkoznánk egy kicsit.

Színtiszta kitaláció!

…gondolhatnánk, de nem így van. Sőt, még csak nem is újkeletű az a gondolat, hogy az emberek, feltérképezve az emberi agyat, annak tartalmát valamilyen módon rögzítsék és továbbítsák. A pittsburghi Carnegie-Mellon Egyetem egyik laboratóriumának vezetője, bizonyos Hans Moravec jövőkutatónak a múltban, 1988-ban megjelent Mind Children (kb. Elme-gyermek) című könyvében már felvetette, hogy hamarosan eljutunk odáig, hogy az emberi elmét merevlemezre tudjuk letölteni. A 2030-2040-es évekre jósolta azt a technológiai fejlettségi szintet, amikor ez megtörténik majd, szóval nem vagyunk elkésve.

Hogy hogyan? Arról egészen határozott elképzelése volt.

A páciens fejét – érzéstelenítés után természetesen – felnyitják, majd belenyúlnak a részletesebben ki nem fejtett technológia segítségével. Robotsebész, nanoujjak, kémiai érzékelők, miegymások, cyberpunk orvosi történetek nélkülözhetetlen elemei, nem kell ezt előre tudnunk, majd ha odaérünk, úgyis meglátjuk. Az agy felületének legfelső rétegeit szkennelik először, majd egyre mélyebbre haladnak, az adatokat pedig – a neuronhálózatot és az éppen futó ingerületeket, a sejtek közötti elektrokémiai tevékenységeket – mindet számítógépre rögzítik. Ezekből a sejtek működését szimuláló programot hoznak létre.

(Ez a művelet egyébként némiképp hasonlít a fizikai tapasztalás és a mentális megjelenítés közötti fordításra, jegyezzük meg zárójelben.)

A legfurcsább rész az, hogy a páciens folyamatosan figyeli a folyamatot, összeveti a mentális képek szimulált és eredeti verzióit, és ha kell, folyamatosan korrigálja a programot, amíg tökéletes nem lesz az egyezés.

Itt azért már vannak fenntartásaink. Például hogy a szkennelés eredménye egy állapot, míg az agy működése egy folyamat, és még a szkennelés közben is változások mennek végbe benne, többek közt épp a szkennelés hatására, meg amit közben tapasztal. De tegyük fel, hogy működik a dolog.

A folyamat addig tart, amíg nincs feldolgozva az egész agy. A páciens folyamatos kontrollja és korrekciója mellett. Moravec azt állítja, hogy amikor ez megtörténik és 100%-ban megfelel egymásnak az agy és a szimulált agy, akkor az a program embernek, vagy legalábbis emberinek tekinthető.

“… egy pillanatra csak csendet és sötétséget érzékel. Aztán, hirtelen kinyitja a szemét. Megváltozott a perspektíva. A számítógépes szimulációt lekapcsolják a sebész kezéhez vezető kábelről, és egy tetszés szerinti anyagból álló, szabadon választott színű-stílusú új testhez csatlakoztatják. Befejeződött a metamorfózis.”
(forrás: https://index.hu/kultur/cyb/loadme/)

Annyira nincs távol ez a Valós halál sztorijától. Vagy a Transzcendens című filmétől. Vagy ott van a Beépített tudat. És még sorolhatnánk.

Örök élet

Hogy miért vetnénk alá magunkat egy ilyen beavatkozásnak? Számos előnye volna. Például nem kéne utaznunk, hanem csak simán áttöltenénk magunkat interneten akárhová. Készíthetnénk magunkról biztonsági mentést. Kitörölhetnénk kellemetlen részeket és újakat írhatnánk hozzá az elménk tartalmához. Nem korlátozna a test. Zsebünkben hordozhatnánk egymást.

És persze örök élet.

A legtöbb hasonló elmélet kitér arra, hogy ezzel a megoldással skippelni lehetne a halált.

Mert mi a probléma a halállal? Így hirtelen négy általános dolog jut eszembe, biztos van több is, meg aztán kinek-kinek persze biztosan van egyéni problémája is a kérdésben.

  1. Egyrészt minden jel arra mutat, hogy a halál végleges, nem visszafordítható. Ez mondjuk minden más bekövetkezett eseményre is igaz, a visszafordíthatóság csupán egy illúzió. Nem tehető semmi meg-nem-történtté, mert az idő – az általánosan elfogadott nézet szerint legalábbis – előrefelé megy. Bármit megpróbálnál visszaállítani, már ott lesz a múltjában az előző állapot, az a folyamat, ahogyan megváltozott, plusz a visszaállításra tett kísérlet minden pillanata is. Aki próbált már “helyrehozni” párkapcsolatot, valószínűleg ismeri ezt a történetet.
  2. Másrészt nagyon úgy tűnik, hogy a halál elkerülhetetlen, vagyis előbb-utóbb biztosan szembe fog jönni, akár foglalkozunk vele, akár nem. Ezért aztán inkább nem foglalkozunk vele, mert akkor hátha nem jön szembe mégse. Ez a fajta struccpolitika azonban nem nagyon érdekli az életet, annak így is, úgy is vége szakad egyszer, és valahol mélyen ezt akkor is tudjuk, ha amúgy nem akarjuk tudomásul venni.
  3. Harmadrészt pedig nem teljesen tőlünk függ, hogy mikor következik be. Ez azért, ha belegondolunk, elég ijesztő, mert azt jelenti, hogy akár ebben a pillanatban is meghalhatunk, nincs hatalmunk felette. Tehetünk ugyan óvintézkedéseket, felkészülhetünk mindenre, ami eszünkbe jut, de még ezzel együtt is bármikor történhet olyasmi, amire nem gondoltunk. Kaphatunk szívrohamot egy jól felszerelt atombunkerben is.
  4. Negyedrészt pedig nincs rá mód, hogy megtapasztaljuk és tapasztalás útján megismerjük. Vagyis van, de csak egyszer, és akkor már éppen történik. (Éppen ezért érdemes rá nagyon odafigyelni, amikor majd történik.)

Amit pedig nem ismerünk, nem értünk, nincs módunk megtapasztalni, nem tudjuk kontrollálni, se visszafordítani, arra többnyire félelemmel reagálunk – hiszen egy olyan korlátunk, amellyel nem tudunk mit kezdeni. (Megérteni mondjuk éppen van esélyünk…) És mindenfélét kitalálunk, hogy megpróbáljuk elkerülni a lehetetlent.

Például a tudatletöltést.

Hol tart ma a tudomány?

Azt nem tudom pontosan, de 9 éve azt ígérte egy Henry Markram nevű tudós, hogy 10 éven belül feltérképezik és lemodellezik az agy mind a 100,000,000,000,000 szinapszisát. Ha ez igaz, akkor már majdnem készen vannak.
Ez nagyjából azt jelenti, hogy ha sikerül, akkor a Moravec által felvázolt technikai fejlettséget az egyik oldalról nemsoká elérjük: olyan számítógépünk és szoftverünk lesz már, ami szimulálni tudja az agy felépítését és működését.

Egy 2009-es TED előadásában Markram arról beszél, hogy a neuronok közötti kommunikációt matematikailag le tudják már írni, van rá szoftver, van izmos hardver is, ami szimulálja sokezer neuron együttes működését, vagyis nem lehetetlen létrehozni a virtuális agyat, és megnézni azt működés közben. A dolog másik felére, az agy szkennelésére még talán nincs meg ilyen szinten a megoldás, és a kettő összehangolása (a szkennelt agy átpakolása a virtuálisba) szintén egy probléma lehet.

Markram és csoportja egyébként abból a nagyon érdekes feltételezésből indul ki, hogy az agy nem csupán begyűjti a valóság információit és azokat figyelembe véve reagál és irányít, hanem maga hozza létre, vetíti ki a világ képét maga köré.

“Tehát amikor egy ajtóhoz lépünk és kinyitjuk, ami az észleléshez elengedhetetlen lesz, az a döntéshozatal, több ezer döntés a szoba méretét, a falat, a magasságot, a szobában lévő tárgyakat illetően. 99 százaléka annak, amit látunk nem a szemünkön át ér el hozzánk. Hanem amit arról a szobáról kikövetkeztetünk!”

Tehát sokkal inkább azt kutatják, hogy vajon az agy képes-e erre, vajon hogyan hozza létre, dönti el, vetíti ki a külvilágát, és nem feltétlenül azt, hogy hogyan lehet a tudatot magát letölteni – de azért bőven benne van a pakliban, hogy ehhez is hozzásegítheti az emberiséget.

Már amennyiben ez segítség.

És amennyiben lehetséges.

(folyt. köv.)

 

oszd meg!